Történt egyszer, egész konkrétan 1981-ben, mikor is az író-kalandor Yossi Ghinsberg (Daniel Radcliffe) és két barátja egy titokzatos utazó felajánlására a bolíviai Amazonas erdőrengetegébe vették útjukat. Hiába minden veszély és rizikó, egy életre szóló kaland reményében a fiatalok mindent hátrahagyva, szinte teljesen fű alatt indultak el a durván egyhetes kalandtúrára. Egy óvatlan pillanat miatt Yossi elszakad társaitól, a viszonylag rövid, idillinek ígérkező kirándulásból pedig egy több hetes, túlélésért való pokoli küzdelem válik.
A rendező, Greg McLean neve talán a Wolf Creek - A haláltúra, vagy a nemrég elkészült Battle Royale-ra hajazó The Belko Experiment kapcsán csenghet ismerősen, így talán nem vagyok illetlen akkor, ha azt mondom, a Dzsungel elsősorban Daniel Radcliffe személyével vonzhatja be a nézőket. A még mindig fiatal angol színész egy bizonyos filmszériát követően többnyire független, kisebb költségvetésű produkciókban bizonyította tehetségét, ezek közül a legjobban sikerült darab a 2012-es horror, A fekete ruhás nő volt. A sorozatmintát a Dzsungellel sem törte meg, ami majdhogynem két teljesen különböző filmélményt ad a nézőnek. McLean rendezése egy olyan bődületesen hosszú és elhibázott felvezetéssel bír, amit nagyon ritkán tapasztalok, így a kezdeti lelkesedésem idő előtt alábbhagyott.
A Dzsungel egy órán keresztül vázolja fel nekünk, hogy milyen viszonyban vannak a karakterek, miért mennek erre az útra, hova mennek majd egész pontosan, mit fogunk látni és hasonlók. Mindezt egy vicceskedő, sokszor kifejezetten kínos kalandfilm köntösében teszi, aminek az lenne a dolga, hogy a cselekményt ne szóban mesélje el, mielőtt még bármi érdemleges történne, hanem megmutassa azt. A gyönyörűen fényképezett tájon kívül nem sok minden tartotta életben a figyelmemet, lévén Yossiék kifejezetten antipatikusak voltak a film első felében, a borzasztó poénok mellett magát a történéseket pedig a film vágása tette rendkívül nehezen követhetővé, sokszor élvezhetetlenné. Valahogy semmi nem akart működni a felvezetés során, így feszültségkeltésről ne is álmodjunk, a történet lényegi része szinte a semmiből veszi kezdetét, ami viszont alátámasztja az elméletem, miszerint McLean innentől akart igazán rendezni, az első egy óra pedig pusztán a kötelező "rossz" lehetett.
Csodával határos módon a Dzsungel szűk egy óra után magára talál, és mintha egy másik gárda teljesen különböző produkcióját látnánk, egy olyan definitív túlélőfilm élményét kapjuk, aminek szinte minden perce végtelenül szórakoztató, sőt. Radcliffe-nek innentől kezdve egyedül kellett vinnie a cselekményt, amit a lehető legtermészetesebben, vérprofi módon tett is meg, s gyakorlatilag egymaga varázsolt egy olcsó kalandfilmből egy igazi, pszichológiai thrillert. Ezzel párhuzamosan minden más is a helyére került, a vágás egyszersmind tudatossá vált, így az Amazonas kíméletlen, mégis csodálatraméltó erejét szinte a saját bőröm érezhettem. Tény, a film nem mutat túl sok újat a műfajon belül, a jelenetek időzítése - az első egy órát meghazudtolva - elérte, hogy pont akkor vágjon minket gyomron egy kegyetlen felismerés a dzsungel trükkjeivel kapcsolatban, amikor az a legjobban tud fájni. Kapkodva vesszük a levegőt, lerágjuk a körmünket vagy éppen öklendezünk - ilyen és ehhez hasonló reakciókat képes kiváltani az emberből a Dzsungel a legjobb pillanataiban.
Számomra a Dzsungel tanulsága mindenképpen az, ahogy Daniel Radcliffe átvette a stafétabotot, úgy varázsütésre vett 180 fokos fordulatot egy olyan film, ami abszolút halálra volt ítélve a rosszul megírt és összeillesztett felvezetése által. Az angol színész hiánytalanul mutatta meg, ahogyan a természet labirintusa szép lassan, ámde kíméletlenül kiszipolyozza az ember minden erejét és lelkét, egészen addig, amíg a már-már üres héjat egyedül az elnyűhetetlen, legősibb ösztönünk mozgatja: a túlélés. A Dzsungel nem tesz mást, minthogy ezeket a már számos másik alkotásban is látott és jól ismert sémákat oly módon turmixszolja össze, hogy ha valaki a jövőben megkérdi tőlem, tudok-e ajánlani neki egy korrekt, a túlélést központba helyező filmet, akkor garantáltan elsők között jut majd eszembe a Dzsungel.
Radcliffe pazar játékával az élen Greg McLean rendezése a padlóról felállva szögezi vissza a nézőt a székbe. A valóság ihlette túlélőfilm, ha műfaját nem is reformálja meg, hiánypótló élménynek mindenképpen megfelel, egy olyan katartikus befejezéssel, melyért megéri két órán keresztül szenvedni az Amazonas mélyén elveszve.
A Dzsungel május 25-től megvásárolható DVD-n és Blu-ray-en!