Ahogyan az az első percekben kiderül, Marc élete kerekebb, szebb nem is lehetne. A karácsony estéjét barátai körében tölti, van egy csodálatos és szép férje (Luke Evans), jól láthatóan pénzben sem szűkölködik. Ez az életvitelből és párkapcsolati gondtalanságból adódó boldogság azonban egyetlen perc alatt megváltozni látszik, amikor párja autóbalesetben meghal.
Marcnak újra kell definiálnia nem csak saját magát, de barátaival és úgy en bloc az élethez, a saját művészetéhez (illusztrálással, festéssel foglalkozik) való viszonyát is.
Dan Levy, a film rendezője, írója, valamint főszereplője személyes élmények inspirációjaként készítette el a filmet. Nagymamája és kutyájának halála volt az, ami elgondolkodtatta őt azon, hogy a gyász milyen érzéseket kelthet az emberben és hogy az egész érzés alapjaiban tudja felforgatni az embert. Hogy jól gyászol-e, megfelelő dolgokat érez-e közben, kellőképpen szomorú vagy hogy kellő ideig az. Az Édes búcsún érződik ez a személyes hangnem, ez a befelé tekintés. Marc sem tudja pontosan, hogyan gyászoljon, azok után pedig pláne nem, hogy kiderül, szeretett férje megcsalta őt a háta mögött. Ezt követően felkerekedik két legjobb barátjával (Himesh Patel és Ruth Negga), hogy elmenjenek Párizsba (ahol a férjének titokban volt egy lakása), kvázi elverni az elhunyt összes hagyatéki pénzét. Valamint azért, hogy ő maga is konfrontálódjon saját ambivalens érzéseivel.
Az Édes búcsú azon gyászfilmek közé tartozik, amely kevésbé a ragacsosan sötétlő, depresszív érzés felől próbálják értelmezni ezt az érzést, hanem inkább egy optimistább, életigenlőbb hangnemet szándékozik megütni. Marc ugyan napokig enerváltan és élettelenül közlekedik az életében a tragédiát követően, de barátai segítségével legalább el tud indulni egy úton afelé, hogy szembenézzen az érzelmeivel és hogy végül kijöjjön a sötét gödörből. Végtére is, az élet csak nem olyan végzetesen szar, ha az embernek van pénze és bohém, párkapcsolati problémákban vergődő barátai. És ha eljuthat Párizsba. Ugye?
Dan Levy téma iránti érzékenysége egyértelmű és jól látható, szüntelen optimizmusa dicséretre méltó, nem tolakodó, nem feltétlen akar giccset. Viszont így is néha azt éreztem, hogy picit meghatódik saját maga érzékenységétől (ez mindig kontraproduktív), a gyászfeldolgozás folyamatának és érzékeltetésének bemutatása pedig valahogy minden becsülendő szándéka ellenére is sekélyes. A tragédiát nem éreztem közelinek, képtelen voltam érzelmileg kapcsolódni hozzá - ezt pedig leginkább annak tudom be, hogy az egész filmet egy műanyag, szép, elegáns, de végső soron inkább szépelgős érzést keltő díszbe csomagolták bele. Kellemes nézni, vannak jó meglátásai, de túl kimódoltnak hat ahhoz, hogy tartalma ténylegesen valósnak, igazinak hasson (amikor pedig az egyik szereplő konkrétan kimondja a film egyik tanulságát, tételmondatát, akkor már végképp elveszített). Még akkor is, ha tudjuk mindazt, amit tudunk a rendezőről. A mellékszereplői csak felületesen szórakoztatóak, problémáikkal együtt csupán a jómódú középosztály képviselőit láttam, akik brahiból cigarettáznak a lakásban és akik megállás nélkül párkapcsolati problémákkal küzdenek. Ruth Negga karakterhez illesztett manírjai kiváltképp irritálóak voltak, viszont Himesh Patel szelíden szenvedő jelenléte már szimpatikusabb volt.
Persze ez elsősorban Dan Levy filmje. Dan Levy pedig hitelesen szomorkodja végig a filmet, még ha nem is tudta velem elhitetni azt, hogy megéri egy ilyen erősen nárcisztikus benyomású, fiúk és lányok után futkosó férfi miatt könnyeket hullajtani. És talán itt az igazi probléma. Luke Evans nyitójelenetbeli modorossága csupán egy tökéletesség benyomását keltő karakterváz, amely meglehet, részben szándékos írói döntés volt, de azon a tényen nem változtat, hogy számomra ezzel aláásott minden nemes törekvést a cselekményt illetően. Persze senki ne értsen félre, a film nem szörnyű. Egész egyszerűen csak túlságosan felszínes és középszerű ahhoz, hogy igazán életre kapjon. Kár érte. És kár Levy-ért és a jószándékáért is.
