Jason Momoában könnyűszerrel megtalálható az a potenciál, amely megvan Jason Stathamben, Dwayne Johnsonban és társaiban: karizmatikus, metsző tekintet és dagadó izmok, amelyek képessé teszik őt arra, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek akcióhőseinek örökségét továbbvigye. Valami ilyesmit vártam az előzetes alapján a filmtől, de végül úgy tűnt, hogy többet szeretett volna ennél nyújtani. 

Brian Andrew Mendoza Netflixre készült rendezői debütálásában Jason Momoa egy olyan férfit alakít, aki elveszíti rákkal küzdő feleségét, majd magára marad kislányával (akit Isabela Merced formál meg meglepő érettséggel és józansággal). Eddig a történet még relatíve egyszerű családi dráma lenne, ám az anya halálához hozzátartozik az is, hogy egy bizonyos gyógyszerrel tudták volna kezelni, amit az utolsó pillanatban a gyógyszergyártó cég kivont a forgalomból - ezzel elvéve azt a maradék reményt és esélyt is a túlélésre. Cooper ezt követően bosszút esküszik a nagyhatalmakon és nagyszabású terve, hogy egytől-egyig levadássza a tetteseket. Kezdve egy bizonyos Simon Keeley-vel (Justin Bartha), aki látszólag minden mögött áll. 

A Sweet Girl, avagy magyarul Édess kislányom egy érzelmes jelenetsorral indít, ami arra hivatott, hogy megalapozzon a későbbi dühödt bosszúhadjáratnak: látjuk a háromtagú család boldog éveit, az önfeledt kirándulásait, hogy aztán a rák mindent szétrohasszon és az idill gyorsan és kíméletlenül csapjon át kétségbeesésbe és gyászba. Kicsit olyan érzésem volt, mintha a Fel! első perceit imitálva szerette volna a film gyorsan megadni az érzelmi kötődést és az expozíciót egyben, ami alapvetően nem vall kudarcot, mert tisztán és érthetően kommunikálja az érzelmeket és a belső viharokat. Ezt követően kisebb-nagyobb időugrásokkal látjuk, amint Cooper bosszút forral, majd végre is hajtja kitűzött célját, hogy aztán a film még idejekorán megálljon és keresse saját magát és saját hangját. 

Mendoza rendezése mindvégig azon van, hogy több és jobb legyen egy szimpla bosszúfilmnél. Megtartja ugyan a bosszúfilmes, akciófilmes elemeket, viszont igyekszik azokat még több drámával ellenpontozni, kihangsúlyozva az apa-lánya viszonyt. Ezzel semmi probléma nem lenne akkor, ha nem éreztem volna azt, hogy beesik a két szék közé és hiába próbál felkelni, folyamatosan csak még nagyobb esés a vége. Az akciójelenetek fantáziátlannak hatottak és ha akarnám, se tudnám díjazni a koreográfiát, mert a vágás sajnos sokszor van annyira zavaros, hogy ne lehessen maradéktalanul élvezni az amúgy vérrel sem spóroló hadakozást. Hiába tehát Jason Momoa rátermett fizikuma, egész egyszerűen hanyagul bánnak vele az akciójelenetek és azok rendezése. Sótlannak éreztem és érdektelennek bizonyultak, amelyek ahelyett, hogy felvitték volna a pulzusszámomat, inkább csak ásításra késztettek. 

Ugyanezt éreztem az ún. drámai többletnél is. A szándék mindenképp becsületre méltó, de ahhoz, hogy többet adjon a film, nem ártott volna még többet foglalkozni a karakterekkel és a történet antagonistáival. Így a főellenség csak egy egybites, arctalan, kizárólagosan utálatra alkalmas, fehérgalléros rosszarcú lett, ami annak fényében, hogy több szeretett volna lenni a film egy kilencvenes-évekbeli B-akciófilmnél, kiváltképp csalódást keltő. Pedig jó lett volna többet mutatni annál, hogy a nagy, felső hatalmak csak kihasználják a szerencsétlen kisembert.

A film persze igyekszik felmutatni érdekes adalékokat, például a bérgyilkos karakterét (Manuel Garcia-Rulfo), de ő is fél lábbal tapossa a klisét, míg a másik része ugyanúgy kidolgozatlan marad. Ami valamennyire kimozdítja a Sweet Girl-t a laposságából, az a film utolsó harmadában bekövetkező fordulat, amely akkor, abban a pillanatban meglepő, de sokat mégsem tud hozzátenni a filmhez. Pontosan azért, mert ahhoz hogy ez üssön és igazi értelme legyen, ennél még többet kellett volna foglalkozni a szereplőkkel. Így csak lóg a levegőben, érdembeli hatás nélkül, egy jobb film elhalt ígéretét hordozva magában. 

Nagy szerencséje van a filmnek, hogy legalább a színészek teszik azt, ami telik tőlük: Jason Momoa bizonyítja, hogy van érzéke a drámai szerepekhez, Isabela Merced (aki legutóbb a Dóra és az elveszett aranyvárosban bűvölt el engem) pedig szintén igyekszik megfontoltan, józanul megformálni karakterét, súlyt adva szerepének. El tudom képzelni, hogy még többet követelő szerepekben, egy még jobb forgatókönyvvel maga mögött még nagyobbat tud majd alakítani. Erre pedig remélem, hogy nem kell sokat várnunk. Ha másért nem is, ennek a felfedezésére mindenképp jó volt ez a jó szándékú, de sajnos összességében felejthető és unalmas film.