A történelem időről időre eszünkbe juttatja, hogy szükségünk van hősökre. Olyanokra, akik bár átlagemberek (és ezt hangsúlyozza is a mostani filmünk), olyan tetteket hajtanak végre, amelyek nagyon nem átlagosak. Sir Nicholas Winton története valóban rendkívüli, a kultúra egyik feladata pedig feltétlenül az, hogy életben tartsa a közös meséinket, modern mítoszainkat. Nagyon nem mindegy azonban, hogy ezt milyen eszközökkel teszik, mert ez az egész vállalkozás sikerességét és megítélést is meghatározhatja.
Nicky Winton (fiatalon Johnny Flynn, utána Anthony Hopkins) 1938 decemberében látogatott Prágába, és megdöbbentette, amit látott. A jómódú, bankárként dolgozó angol fiú addig el sem tudta képzelni azt a szenvedést, amit a menekülttáborokban látott. Ahogy szokták mondani, Hitler már a kapuknál volt, így a gyerekek és a családok túlélési esélyei minimálisak voltak. De nem Nicky szerint, aki nagyszabású mentőakciót szervezett és végül 669 gyermek életét tetté jobbá. Ám mindenkiét nem tudta, és ez évtizedekkel később is kísértette.
Az Egy élet nagyon klasszikus történelmi film. Aki látott már bármit ebből a műfajból, pontosan tudja, mikor jön a megfelelő zene, mikor tűnik fel egy szomorú szemű kislány, mikor érkezünk el végül a katarzishoz. Én egyébként nem haragszom annyira erre a műfajra, mint az filmszakmai körökben szokás, szerintem igenis fontos, hogy a legfontosabb közös történeteinkről jól érthető műfaji köntösben, mindenki számára hozzáférhető módon beszéljenek az alkotók.
Ezzel együtt ez a film helyenként már nálam is kiakasztotta a giccsmérőt, és ezzel az az igazi probléma, hogy emiatt James Hawes rendezése sem különbözik lényegileg azoktól a BBC műsoroktól, amelyeket a narratívájában maga is kritizált. A filmben a csatorna látványos, egymásra borulós showt csinál a mentőakcióból, és bár kétségtelenül jobb eszközökkel, minőségibb módon, de ezt teszi az Egy élet is.
Ráadásul abban a tekintetben is érezni némi tisztázatlanságot a film koncepciója terén, hogy bár ahogy korábban említettük, az alkotók a közösségi felelősségvállalás, "az átlagemberek forradalma" mellett foglalnak állást, klasszikus hollywoodi sikertörténetet mutatnak be egy szinte feddhetetlen főhőssel, akinek ráadásul a segítői is bármikor közbelépnek, ha szükség van rájuk. Hol vannak tehát az átlagemberek, hogy nem csúszik át sematizálásba a végeredmény? Ugyanez a probléma a menekültek ábrázolásával is. A film megint csak a klasszikus hollywoodi "jut is, marad is" elvét követi. Nevesít, arccal és hanggal lát el bizonyos áldozatokat, de ezek ugyanúgy kiemelések, kevésbé ábrázolják a teljes csoport szenvedését.
Ugyanakkor igazságtalan lenne azt állítani, hogy egy sokadik második világháborús filmről van szó, ami semmi újat nem mond. Az például rendkívül kreatív, ahogy az alkotók a főhős két idősíkját összekötik. És itt most nem is csak azokra az árnyakra kell gondolni, amelyek Nicholast kínozzák, hanem hogy az örök optimizmus, a "mindig mindenre van megoldás" szemlélet hogy tud érvényesülni a mindennapi életben, hogy akár egy egyszerű gombban is meg lehet látni a reményt. Ráadásul ha kicsit eltávolodunk a személyes száltól, az is örömteli meglepetés, hogy a film milyen kritikusan viszonyul a britek háborús tétlenséségéhez és gőgéhez.
Formai szempontból nagyon klasszikus moziról van szó, amelyben minden a helyén van, ugyanakkor épp emiatt nem lesz igazán emlékezetes a végeredmény. Minden túlságosan olyan, mint ahogy a filmes nagykönyv írja, az alkotók a műfajt és a nézőt sem mozdítják ki a komfortzónából.
Az ugyanakkor tény, hogy Anthony Hopkins nem tud nem jó lenni. Csak azért lett volna értelmetlen elindítani az Oscar-kampányát, mert így is tudjuk, hogy korunk egyik legnagyobb színészéről beszélünk, de az tény, hogy lenne olyan alakítás a mostani akadémiai mezőnyben, amire Hopkins bőven rálicitál. De nem kell szégyenkeznie a fiatalkori énjét kisfiús bájjal hozó Johnny Flynnek vagy a mellékszerepekben feltűnő Helena Bonham Carternek és Jonathan Pryce-nak sem.
Az Egy élet biztos választás lehet egy esti mozira, ám épp az a gond, hogy az alkotók pont ennyit ambicionáltak. Pedig a történet ennél többre érdemes.