1956 őszén történt néhány fontos dolog a világban. Minket most természetesen az érdekel, hogy Marilyn Monroe Angliába utazott, hogy Sir Laurence Olivierrel leforgassa A herceg és a kóristalány című filmet.
Hirdetés
Lehet azon vitatkozni, hogy Monroe színésznő volt inkább vagy sztárjelenség, de kétségtelen, hogy az idén 50 éve elhunyt híresség mind a mai napig a popkultúra szerves részét képezi, ez pedig hatalmas terhet jelent bárki számára, aki a bőrébe bújik. Williams azonban, ha nem is maradéktalanul, de ügyesen megoldja a feladatát, és sikerül megidéznie a díva érzelmi viharokban sem szűkölködő életének egy apró szeletét. Abból pedig volt bőven, hiszen rengeteg álomgyári anekdota szól arról, hogy Monroe képtelen volt rendesen megtanulni a szövegét, folyton késett a próbákról, munkatársait az őrületbe kergette folyamatos kirohanásaival.
A tv-s berkekből importált Simon Curtis korrektül vitte vászonra ezt a konfliktusoktól sem mentes, megkapó időszakot – mely összecsapások legfőképp a színészóriás Olivier és az önmagában bizonytalan Monroe között zajlottak – mégse sikerült maradandó alkotást letennie az asztalra, pedig az amerikai és brit színjátszás közti különbségek nagyobb hangsúlyozásával maradandóbb alkotás születhetett volna. Ennek egyik legfőbb oka, hogy a rendező a varázsdoboz kereteiből nem igen tudott kitörni, ebből kifolyólag a film képernyőn inkább működne, mint a nagyvásznon. Hogy ez mégsem így történt, az inkább a producer Weinstein tesóknak köszönhető, mintsem a valóban erős színészi jelenlétnek, vagy rendezésnek. A másik pedig, hogy ugyan sikerül a díva személyiségének a felszínét megkapargatnia, de a végére leülő tempó ellenére Curtis nem tudta feltárnia Monroe lelkének mélységeit. Igaz, ez könnyen eredhet az alapanyagból is.
Viszont a már dicsért Williamsen kívül ott van a Laurence Olivier szerepében Shakespear-i kvalitásait megvillantó Kenneth Branagh is, aki remekül hozza az egykori színészlegendát. A harmadik főszereplő, eddig javában sorozatokban szereplő Eddie Redmayne korrekt teljesítményt nyújt, könnyes áhítattal tekint a dívára a teljes játékidő alatt, amihez ugyan nem kell semmi maradandót alkotnia, de ahhoz elég, hogy mi is csodálatot érezzünk a labilis Monroe karaktere iránt. A többi figura azonban elsikkad: Emma Watson ugyan próbál kitörni Hermione Granger skatulyájából, azonban karaktere teljesen felesleges, és ugyanez elmondható Julia Ormond Vivien Leighjéről is, de a legrosszabbul szegény Judi Dench járt, akinek szórakoztató színésznő figurájáról az alkotók teljesen megfeledkeznek a játékidő második felére, csakhogy egy mondat erejéig visszarángassák.
Minden hibájával együtt a Marilyn Monroe élete iránt rajongókat maximálisan ki fogja elégíteni a film, ami néhol előrevetíti a szex szimbólum szomorú sorsát. Williams és Branagh jelöléseit is teljesen helyénvalónak tartom, de vetélytársaival – és Monroeval – szemben a film sajnos nem eléggé ragyogó jelenség.
[embed]https://www.youtube.com/watch?v=hUKzXRBDe1g[/embed]
Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!
Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.
