A Cannes-i Arany Pálma általában jó ómen egy filmnél, s innen a legtöbbször egyenes út vezet a tengerentúli díjátadókra, melyek alól nem kivétel az Oscar sem. Justine Triet legújabb művének minden esélye megvan a diadalmenetre, teljes joggal. Az Egy zuhanás anatómiája ugyanis mind témáját, mind színvonalát tekintve csakis az év legjobbjaihoz mérhető.
Sandra (Sandra Hüller) egy francia hegyi kisvárosban él férjével és látássérült fiával. Egy nap a férfi kiesik a házuk padlásáról és szörnyethal. Az ügyet "gyanús halálesetként" vizsgálja a rendőrség és felmerül, hogy a feleség esetleg gyilkosságot követett el. A fiú, Daniel (Milo Machado Graner) morális válságban találja magát és nem tudja, mit higgyen.
Triet nem akar sokáig a ködben tartani, s végképp esze ágában sincs hosszú expozícióban bemutatni a család életét. A férj a film elején meghal, mely elindít egy lavinányi kérdést, ám közülük messze nem csak az fontos, hogy Sandra gyilkos-e vagy sem. Sőt, a rendező nem folyamodik olcsó krimis trükkökhöz, csak azért, hogy egyik pillanatban gyanúba keverje főhősét, míg a másikban mosdassa.
Ez az Egy zuhanás anatómiája egyik nagy erénye. Kerüli a manírokat, nagy kifakadáshoz szintén csak egyszer folyamodik, de azt is közvetve. Nagyon érződik rajta az európai íz, mert egy amerikai moziban egy ilyen történet bővelkedne a hatásvadász elemekben. Triet inkább hagyja, hogy a karaktere kibontakozzon és a jellemén keresztül mérjük fel a helyzetet. A cselekmény szűk első órája megágyaz a tárgyalásnak, Sandra felépíti ügyvédjével a védelmet, rekonstruálják az esetet és előállnak egy sztorival. Miért van erre szükség, ha a nő ártatlan? A film erre is frappáns választ ad, amikor a védő kiemeli, hogy a lényeg nem az igazság, hanem a saját verziónk konzisztenssége, hihetősége. Szűk egy óra elteltével indul a bírósági szegmens, ahol visszaköszönnek a műfaji sajátosságok, ugyanakkor Triet újfent húz egy bravúrosat. Arra használja a tárgyalótermi dráma zsánert, hogy ebbe bújtatva cincáljon szét egy párkapcsolatot.
Az ügyész ellentmondást nem tűrve mászik bele Sandra fejébe, egyúttal magánéletébe, felszínre hozva titkokat, konfliktusokat. Fokozatosan éri el, hogy a hosszú monológokat és dialógusokat hallgatva a néző az esküdtek padján érezze magát. Minden egyes jelenettel árnyalják a házasságot, közel sem csak a rosszra fókuszálva, de érezhetően kell egy felelős, bűnbak. Olyan kérdések merülnek fel, hogy a toxikussá vált kapcsolat elegendő okot szolgáltat-e a gyilkossághoz, s a hideg, de józan gondolkodású Sandra elkövethet-e ilyesmit, netán a magába forduló férj unta meg az életét?
Vissza kell térnünk Danielre, aki kissé eltűnik az események sodrásában. Szépen csendben felfedezhető rajta a kiábrándultság, majd a záróakkordra afféle koronatanúként tér vissza. Említettem, hogy mennyire természetesnek, igazinak, sallangmentesnek hat minden, amit látunk. Egyedül a srác utolsó felszólalásánál lóg ki a lóláb, mert egy 11 éves fiú egyszerűen nem beszél így. Ez akár ki is dobhatna az élményből, ám dramaturgiailag annyira erős a reveláció, hogy az összkép működik. Az epilógus csendessége érthető, mégis egy hasonlóan velős gyomrossal nagyobbat üthetett volna, de ez már csak szálkakeresés az egyébként közel tökéletes élményben.
Az Egy zuhanás anatómiája (már a cím is zseniális és többféle tartalommal bír) a tárgyalótermi drámák tekintetében nem feltétlenül a legkiemelkedőbb, mégis az teszi fantasztikussá, ahogy a zsáner határait kiszélesíti. Sandra Hüller parádés alakítást nyújt, mellette egyértelműen a precíz forgatókönyv a film legnagyobb aduásza. Alapos jellemrajzokkal operál, érdekes kérdéseket tesz fel, olyan részleteket helyezve előtérbe, melyek elsőre nem érződnek fontosnak. Egyszerűnek tűnő morális harc, melyből idővel az igazság relativitását boncolgató komplex remekmű válik.
