A Julia Roberts, Kiefer Sutherland és Kevin Bacon fémjelezte Egyenesen át modern feldolgozásával kapcsolatban az volt a legnagyobb félelmem, hogy az alapkoncepció, tehát a halál közeli, vagy éppen az azutáni élmények teljes elbagatellizálásban részesülnek, a film pedig ezzel párhuzamosan válik egy középszerű agymanéssé. Niels Arden Oplev rendezése (aki egyébként az eredeti, 2009-es Tetovált lány dirigálásáért is felelt) egy olyan kaotikus, bármilyen mértékű rációt vagy átgondolt tervezést nélkülöző élményt nyújtott, amihez mérten három éve Luc Bessonnak minimum járt volna a doktorátus a Lucy-ért, ami szintúgy nem nevezhető különösebben okos filmnek. Az Egyenesen át a francia rendező produkciójával szemben azonban nem vonultat fel semmit, ami legalább élvezhetővé tenné a bő másfél órás játékidőt.
Az alapfelállás nem változott: adott egy csapatnyi (teljesen inkompetens és infantilis) orvostanhallgató, akik egyik pillanatról a másikra úgy döntenek, hogy ők márpedig kiderítik, mi történik a halál beálltát követő percekben. A fiatalok úgy kapnak rá a túlvilági sétára, mint a drogra, lévén az élményt követően agyuk őrületes fordulatszámra pörög fel, aminek természetesen később mellékhatásai is lesznek. Lehetne elemezgetni a film gondolatait, de pusztán időpazarlás lenne mindkét félnek: a halál és annak minden rejtélyével kapcsolatos misztikum gyakorlatilag 5 perc alatt kerül lezavarásra az Egyenesen átban, azt követően a film műfaja se nem sci-fi, se nem dráma, hanem egészen felfoghatatlan módon - legjobb esetben is - egy B kategóriás horrornak felel meg. Oplev filmje következetesen lett percről-percre rosszabb és vesztette el identitását, már ha egyáltalán volt neki.
Aki idáig eljutott a cikkben, annak valószínűleg nincsenek már hiú reményei azt illetően, hogy az Egyenesen át bármilyen szinten is tudományos motivációval közelítené meg az élet utáni lét kérdéskörét. Azonban egészen döbbenetes volt látni, hogy Oplev és csapata mennyire nem látott potenciált a témában, érezhetően nem is feltételezték, hogy ez a film képes lesz bármi érdemit mondani a nézőknek. Miután túlestek az áltudományos maszlagokon - ahol még a film egész élvezhető volt - az egész produkció átcsapott egy sértően idióta buli filmbe, amit időről-időre megzavart néhány vérszegény jumpscare-rel fűszerezett, tragikomikus, horrornak szánt stílusgyakorlat. "Meghalnak" - bepiálnak - frászt kapnak; ennek a hármasnak a szellemében zajlott a cselekmény, amire a pár nagypofájú, totálisan antipatikus orvostanhallgató nyomta rá a teljes kudarc bélyegét.
A színészgárdából egyértelműen Ellen Page számít a legnagyobb névnek, aki ezzel szemben semmivel sem nyújtott többet a többieknél, sőt, furcsa mód egyedül neki jutott számottevően a legkevesebb játékidő a csapatból. Személyes megjegyzés, de simán el tudom képzelni, hogy a forgatás felénél rádöbbent, hogy okosabb lenni otthagyni az egészet a francba. Egyedül a mexikói Diego Lunát tudnám kiemelni, aki nemcsak hogy egyedüliként kapott elviselhető, már-már szimpatikus karaktert, de még olykor játszani sem volt rest. Az Egyenesen át elsősorban a karakterek egy-egy, legnagyobb személyes tragédiáját hozta elő a halál közeli élmények segítségével, amiket a fiatalok felháborítóan sekélyes és önző módon rendeztek el, ezt a film egyetlen nyálas, még annál is klisésebb gondolattal igyekezett jóvátenni, összességében viszont még az a kevés üzenet is, amit az Egyenesen át közvetíteni akart, frusztrálóan kellemetlen ízt hagy a néző szájában.
Az amatőr módon kapkodó és ritmustalan forgatókönyv ellenére a filmet mégis az menti meg a fatális élvezhetetlenségtől, hogy legalább a technikai oldaltól nem fogunk még külön idegbajt kapni. A koncepcióhoz mérten látványból nem sokat kapunk, viszont ahol az nélkülözhetetlen, ott kifejezetten egyben vannak a képek: az álomszerű, bizarr "túlvilági" jelenetek hozzák azt a hatást, amit egyébként végig elvárna az ember ettől a filmtől, a fényképezés meg úgy alapvetően is képes lett volna arra, hogy egy értelmes forgatókönyv megtámogatásával valami stílusos legyen a végeredmény. Nathan Barr zenéje volt az, amit szintén nem túl sokszor, de maradéktalanul volt lehetőségem élvezni. Egyedüliként ragadta meg azt az örökérvényű misztikumot és annak minden emberfeletti vonatkozását, mely eredendően érdekessé és indokolttá tudta volna tenni az Egyenesen át újragondolásának létezését.
Attól tartok, hogy az Egyenesen át még a témában teljesen laikus nézők számára is egy faék egyszerű, alapvetően buta, néhol pedig egy elkeserítően nevetséges film benyomását fogja kelteni. Amennyi potenciált rejt magában az érdekfeszítő téma, egy legalább annyira üres B kategóriás horrort kaptunk a Tetovált lány rendezőjétől, ami az EKG-nkat ha kisimítani nem is fogja, a vérnyomásunkra egyértelműen negatív hatással lesz.