Több ízben is panaszkodtam a mai vígjátékok állapotát, meg úgy kompletten a műfajhoz való hozzáállást illetően. Egész pontosan pár napja a Valami Amerika 3 kapcsán nehezményeztem, hogy a hatalmas múltra visszatekintő zsáner mai képviselőinek nagyja meg sem próbál érdemi vázat kreálni, amire felhúzhatná a viccesnek szánt gegeket. John Francis Daley és Jonathan Goldstein közös rendezése, az Éjszakai játék ezzel szemben nem csak egy ötletes, jól átgondolt és nem mellesleg humoros vígjáték lett, de izgalmas akció-kriminek sem utolsó.
Egy baráti társaság estéinek nagy részét mindenféle társasjátékkal múlatja, Max-szel (Jason Bateman) és Annie-vel (Rachel McAdams) az élen, akiknek házassága létre sem jöhetett volna a játék szeretete nélkül. Egyik este minden felfordul, ugyanis Max sármos, gazdag és alapvetően sikeresebb testvére, Brooks (Kyle Chandler) meglátogatja a párt, és egy egészen ördöngös játékot eszelt ki a társaság számára. Egy, a Brooks által felbérelt színészcsapat az éjszaka folyamán elrabolja a barátok valamely tagját, a többiek feladata pedig az lesz, hogy az előre megírt nyomok alapján megtalálják társukat egy olyan játékban, amiben bármi megtörténhet. Azt viszont maga Brooks sem sejthette, hogy a játék pillanatokon belül véresen komollyá válik.
Leírva talán nem fejti ki kellő hatást, az Éjszakai játék koncepciója viszont az egyik, hanem a legjobb, amit vígjátékban láttam, főleg az elmúlt éveket nézve. A Pókember: Hazatérés két írója rendkívül intelligensen bánt a cselekménnyel, ami a játékosokhoz hasonlóan magát a nézőt is képes volt annyira megvezetni, hogy összekeverjük a fikciót a valósággal. Az Éjszakai játék egy szórakozott estéből egy szempillantás alatt vedlik át egy lebilincselő, nyilván valamelyest komolytalan bűnügyi esetté. A film nem csak alibizik, nem (csak) végletekig elkoptatott gegekkel vagy szófordulatokkal igyekszik szórakoztatni a nézőt, hanem úgy kombinál két egymástól alapvetően eltérő műfajt, hogy azok lépten-nyomon kiegészítik egymást. A hatfős baráti társaság tagjai közül színészi kvalitásban Bateman és McAdams játéka ugyan kiemelkedik, maguk a karakterek közel tökéletes harmóniában segítik előrébb a cselekményt. A film igazi sztárja mégis a zárkózott, kissé ijesztő rendőr, Gary, akit a leginkább a 2015-ös Fekete Miséből ismeretes Jesse Plemons alakította. A színész totálisan elvont és bizarr alakítását a többi karakter arra adott reakciója koronázza csak meg igazán, beleértve a Garyhez társuló szándékosan elnyújtott, egészen egyedi módon humoros snitteket.
Az Éjszakai játék humora kifejezetten természetes és könnyed, ami olykor könnyfakasztó nevetésben érhető tetten, máskor azért elfordul, hogy néhány kisebb volumenű poén abszolút nem működik. Az viszont óriási pluszpont, hogy nem kellett a manapság divatos fingós/dugós/obszcén gegek végeláthatatlan hegyén átküzdenem magamat, csak hogy nevethessek egy jót. A poénok tárháza meglehetősen tág, a jellemkomikum egészen váratlan pillanatokban képes feldobni egy-egy jelenetet, eközben a film több ízben is gúnyt űz a vígjátékok és akciófilmek néhány ősi hülyeségéből, mindezt a maga nagyon szerethető módján. Az pedig csak pont az i-re, hogy az előbb említett két műfajjal való zsonglőrködés mellett elvétve drámai jelenetekkel is hat a nézőre az Éjszakai játék. Persze, a film ügyel arra, hogy még véletlenül se menjen át dramedy-be, de egészen üdítő frissességet ad, hogy a fantáziadús koncepció és pörgős forgatókönyv mellett nem csak a rekeszizmunkra szeretne hatni Daley és Goldstein filmje.
Az Éjszakai játék persze nem reformálja meg a zsánert, viszont elnézve az elmúlt évek produkcióinak átlagminőségét, talán ettől a kijelentéstől sem állunk messze. Az ütős és változatos humor mellett a film egy fordulatos, végtelenül izgalmas akció-krimit is ígér a könnyebbik fajtából. Ugyan még bőven az év elején tartunk, garantálom, hogy az idei év egyik legszórakoztatóbb mozijára válthatunk jegyet az Éjszakai játék személyében. Mint egy falat kenyér, úgy kellett már ez.