Ha most megtudnánk, hogy csak néhány hónapunk van hátra, akkor mihez kezdenénk? Nem egy film, nem egy regény boncolgatta már ezt a témát, az emberek pedig erre a kérdésre mindig érzékenyen tudnak rezonálni.

Ezzel foglalkozik Oliver Hermanus legújabb filmje is, melyben Bill Nighy-val szemlélteti, hogy sose késő valami igazán hasznosat kezdeni az életünkkel. 

Persze nem szabad elmennünk szó nélkül amellett, hogy Hermanus filmje remake. Nem is akármilyen rendező filmjének az újrája: Akira Kurosawa 1952-es Élni című filmjét ültette át egy angol közegbe, angol nyelvre. A lényeg persze ugyanaz, még ha a közeg picit kulturálisan eltérő is. Adott egy merev bürokrata, aki élete nagy részét irodai széken ülve, papírokat tologatva és néha szignózva töltötte, akiről kiderül, hogy halálos beteg. A hír megrázza, majd egy kis idő elteltével elhatározza, ezt a maradék pici idejét megpróbálja úgy tölteni, hogy ő bizony élni fog. 

Kurosawa eredetijében a főhősnek gyomorrákja volt, itt azonban ez nem derül ki, de talán nem is fontos - a lényeg maga a tény, a halandósággal és saját sebezhetőségünkkel való konfrontáció, szembesülés. Ez pedig Bill Nighy alakításában ugyanolyan gyönyörűen kirajzolódik, mint ahogyan Takashi Shimura játékában történt. 

Hermanus cselekményben, habitusban javarészt leköveti az eredeti alkotást. Hőse mindkettőben ugyanolyan karót nyelt, csendes és beosztottjaiban félelmet keltő figura, fiával való viszonya ugyanolyan mostoha és melegségtől mentes (feleségével tőle szeretnének pénzt kuncsorogni saját lakásra). Ugyanúgy itt vannak a fontosabb karakterek: az életművész író, aki megmutatja London éjszakai életét a férfinak, a fiatal és jobb sorsra érdemes beosztott, akivel egy félreértelmezett apa-lánya kapcsolat alakul ki. Valamint a jelképnek is beillő játszótér szerepe, amelynek kialakítása az életigenlést, a törődést és a jövő felé való pozitív kitekintést szimbolizálja. 

Mégis akkor, ha megannyi dolog visszaköszön különösebb változtatás nélkül, mit tud nyújtani ez a film az eredetihez képest? Először is, ami már-már előnyére válik a sztorinak az az, hogy Hermanus szűk két és fél óra helyett egy bő másfél órás narratívába tömöríti a dolgokat és teszi ezt anélkül, hogy megkurtítaná, elrontaná a filmélményt. Tempósabb nem lett, a lassabb folyású cselekmény így is megvan, de a rák mibenlétét például jótékony homályban tartja - míg az eredeti egy külön epizódot szentelt annak, hogy a főhőst a váróteremben készíti fel egy idegen az orvosok kommunikációjára. Hogy aztán rádöbbenjen arra, hogy semmiképp nem fogják vele közölni halálos betegségét, magának kell összeraknia a jeleket. Ez azonban érthető okokból maradt ki az új verzióból, hiszen ez - amennyire utánaolvastam - japán sajátossága az egészségügynek.

A rendező minimalista elbeszélésmódját kimért, de kevésbé hűvös eleganciával tálalja. Nincsenek heves érzelmi kitörések, angolosan merev, de mégsem rideg, az érzelmek és az üzenet egyszerűsége, mélysége példaértékűen domborodik ki. Ebbe a környezetbe tökéletesen illeszkedik Bill Nighy, akinek amúgy is jól állnak ezek a szigorú szerepek. Williams szerepében megjelenése tényleg ijesztően tekintélyt parancsoló (különösen emlékezetes és jól sikerült, ahogyan felkészítik személyére az újoncot a nyitó jelenetben), kiállása a legszigorúbb tanáréra emlékeztet, de tekintetében ott van egyfajta kiüresedettség, amely a film során egyre inkább teret ad a melegségnek és életszeretetnek. Gond nélkül lehet mondani, hogy pályafutása egyik legjobb alakítását nyújtja itt - de mindenképp egyik legszebb szerepét adták neki. Persze a mellékszereplők is szépen teljesítenek: Aimee Lee Wood, mint a férfi plátói barátja és sohasemvolt lánya szívderítően bájos és szeleburdi, az irodisták pedig bár nem kapnak annyi háttérsztorit, karakteresek és tisztességgel betöltik a kellő funkciót. Alex Sharppal az élen, aki kvázi a nézővel együtt csöppen bele laikusként és kívülállóként az események sorozatába. 

Az Élj! tehát egy lényegében kifogástalan darab, amely elegáns vonalvezetéssel, egy gyönyörű és kiérlelt Bill Nighy alakítással beszél arról, hogy lehet itt monoton módon, minden örömöt és színt kilúgozva élni az életet - csak épp nem érdemes. Viszont, ahogyan azt bizonyítja a főhős esete, akkor sem késő elkezdeni valami érdemit cselekedni és belekóstolni az életörömökbe, amikor már a szó hagyományos értelmében: túl késő. 

A film az HBO Maxon nézhető.