Nagy kérdése a társadalmainknak, hogy mit kezdünk a zsenikkel. Azokkal az emberekkel, akik valóban fantasztikus teljesítményekre képesek és hozzáadnak a minket körülvevő világhoz, ugyanakkor az is tény, hogy gyakran nehéz velük együtt élni, könnyen tönkretehetik a környezetüket. Meddig vagyunk kötelesek ezt tolerálni? Hogyan tudunk segíteni nekik? Egyáltalán feladatunk ez?

Egy nehéz emberről szól Rebecca Miller (Pippa Lee négy élete, Maggie terve) legújabb filmje, amely tavaly a berlini filmfesztiválon mutatkozott be, és erőteljesen megosztotta a közönséget. A mozit látva ez egyáltalán nem meglepő, mert egy elképesztően ambivalens, rapszodikus alkotásról van szó, aminek közel sem mindegyik pillanata és jelenete működik, ám amikor igen, akkor egy igazán emlékezetes darabot láthatunk. 

Steven (Peter Dinklage) tehetséges zeneszerző, akinek két héten belül le kellene adnia legújabb darabját, csakhogy szinte egyáltalán nem halad vele. Felesége, a pszichiáter Patricia (Anne Hathaway) szeretne rajta segíteni, ezért időről időre azt tanácsolja, hogy tegyen egy hosszú sétát, hátha kisszellőzeti a fejét és ihletet kap. Az egyik ilyen alkalommal betér egy bárba, ahol találkozik egy különös nővel, Katrinával (Marisa Tomei), aki elcsábítja. Innentől váratlan események sora következik, de egy dolog biztos: Steven újra tud komponálni, bármekkora ára is van ennek. 

Az alaphelyzet tehát a megszokott: adott a nagy művész, akit egy váratlan esemény húz ki az alkotói válságból. Ezt tényleg rengeteg filmben láthattuk már korábban, és az igazi kérdés itt mindig az, hogy az alkotók mennyire képesek felelősen közelíteni a témához. Ebből a szempontból pedig Miller jól vizsgázik, hiszen Steven viselkedésének kellemetlen aspektusait is ábrázolják, nem arról van szó, hogy a film minden furcsaságát pozitív színben tünteti fel. 

Ráadásul Katrina személyisége sem merül ki annyiban, hogy őrült módon imádja a férfiakat. A történet során megismerjük a gyengédebb oldalát is, s azt is, hogy amikor kell, képes a közösség elére állni, s segít azoknak, akiknek szüksége van rá. Nagy volt a veszélye annak, hogy Marisa Tomei ezúttal sem hoz majd mást, mint amit az Őrült, dilis, szerelemben láttunk tőle - s tulajdonképpen egy idősebb manic pixie girl lesz -, ám idővel sokat árnyalódik a róla alkotott képünk, a színésznő pedig lubickol ebben a nehéz szerepben. 

De ott van ebben a történetben egy másik fontos női szereplő is, az Anne Hathaway által játszott Patricia, aki az egyik legfurcsább filmes karakter, akit valaha láttam. Több órányi gondolkodás után sem vagyok biztos abban, hogy vele mit akartak ábrázolni az alkotók. Egyrészt van benne egy jó adag megfelelési kényszer, tisztaságmánia, a szabályokhoz való túlzott ragaszkodás, de közben nem tudjuk nem látni, hogy a nő igazából önmagát keresi. Ennek megfelelően a film szintén szürreális utolsó jelenetében már apácaként láthatjuk őt, de nehéz mindezt összekapcsolni a sztori többi elemével. 

Ezzel azonban nem ér véget az Eljött hozzám szürreális pillanatainak sora, hiszen van még itt egy tinédzser szerelmi szál is, Steven mostahafia egy olyan lánnyal kezd kapcsolatba, akinek a szülei ezt nem nézik jó szemmel. Feszültséget szítanak a társadalmi különbségek és az is, hogy nem akarják tiszteletben tartani a fiatalok döntési szabadságát. Végül Katrina segítségével lesz vége ennek a szálnak, amely egyébként annak ellenére, hogy számtalan szürreális pillanatot rejt, rendkívül szép és bensőséges, talán a film legstabilabb és legcsendesebb vonala. 

Sok aspektusból áll tehát össze ez a film, nem véletlenül emlegetik sok kritikában az Őrült, dilis, szerelmet, mert a különböző történetfűzéreket az érzelmek, az egymáshoz kapcsolódás igénye fűzi össze. Mintha Miller azt állítaná, hogy manapság nehéz őszintén közeledni a másikhoz, épp ezért olyan szélsőségekbe hajszoljuk magunkat és egymást, amelyek mellett nem lehet egészséges kapcsolatukat létesíteni. Az Eljött hozzám történetének nincsenek eredeti állításai ezzel a témával kapcsolatban, de épp az előbb említett - jó értelemben vett - furcsaságai miatt ki is tud lépni azokból a közhelyekből, amelyek a műfajt általában meghatározzák. 

Nem állítanám, hogy minden része tetszett az Eljött hozzámnak, ám az egészen biztos, hogy egy egyedi, saját hanggal rendelkező alkotásról van szó, amit érdemes megnézni, a streamingkínálat egyedi darabja.