A Harry Potter világának vitathatatlanul megvan a maga varázsa. Épp ezért volt örvendetes, amikor hat évvel ezelőtt visszatérhettünk ide, hogy még tovább táguljon ez a mágikus univerzum. Az első Legendás állatok mozi remek szórakozásnak bizonyult és akadt benne bőven potenciál. A Grindelwald bűntettei címre hallgató folytatás már nem muzsikált ennyire szépen. Noha a hangulata rendben volt, mégis alapvető írásbeli problémákkal küszködött, görcsösen igyekezett összefüggésbe állítani mindent mindennel, ami roppant izzadtságszagúnak hatott. A Dumbledore titkainak így nem volt egyszerű dolga, ha egy épkézláb sztorit kívánt elmesélni. Pavlics Tamás kollégámmal ellentétben nekem nem is tudta megugrani a lécet.

Gellert Grindelwald (Mads Mikkelsen) nem titkolt szándéka, hogy követőket szerezzen és háborút indítson a muglik ellen. Egykori társa, Albus Dumbledore (Jude Law) ezt nem hagyná, de vérszerződésük miatt nem küzdhetnek meg egymással. Itt jön a képbe Göthe Salmander (Eddie Redmayne), aki néhány szövetségesével kiegészülve megkísérli legyőzni a gonosz varázslót.

A szinopszis végtelenül egyszerűnek hangzik, s valóban az, de a cselekmény igyekszik ezt sokkal kesze-kuszábban előadni. Mivel egy harmadik részről van szó, így felesleges elvárni, hogy önállóan is működjön a film, kellenek hozzá a korábbi felvonások ismeretei. Persze igyekeznek mindent kellő alapossággal a szánkba rágni néhány mondatban, de ez inkább hatott didaktikusnak, mintsem hasznos gyorstalpalónak.

A címben szereplő legendás állatokból nem kapunk túl sokat, de erre lehetett számítani előzetesen. Az azonban mindenképp az összkép javára írható, hogy éppen egy állat köré épül a központi konfliktus, ugyanis mindkét oldal a varázsvilág legtisztább teremtményére pályázik. Minderre egy politikai választás miatt van szükség, ugyanis a lény képes észrevenni másokban a tisztaságot és az erényességet. Az ötlet nem rossz, de hogy mi szükség volt ilyen mértékben beemelni a politikát a cselekménybe, az már sokkal megkérdőjelezhetőbb és ez az első pont, ami miatt nem működik a Dumbledore titkai. A varázslatos kalandok már csak nyomokban térnek vissza, helyette mintha egy kémthrillerbe oltott fantasy-t látnánk, tele aktuálpolitikai elemekkel. Tény, hogy a Harry Potter filmekben is voltak hasonló témák, de nem ilyen arányban, és itt hiába felnőttek a főszereplők, nem éreztem indokoltnak ezt a fajta váltást. Azért sem, mert az előző felvonásban erőteljesen rámentek a családfákra, most pedig, mintha varázsütésre meggondolták volna magukat. Nem arról van szó, hogy nem elég Potteres és baj, hogy a saját útját járja, mert lehet ezt jól csinálni, de a Dumbledore titkai két szék közt a pad alá esik.

Az alkotói szándék világos és akadnak érdekes, mi több aktuális kérdésfelvetések a választási csalásról, fasizmusról. A gond annyi, hogy közben a Potter fanokat is kiszolgálnák, a konklúziót pedig végtelenül lebutítva ábrázolják. A másik, sokkal nagyobb negatívum, a karakterek milyensége. Néhányukkal egyszerűen nem tudnak mit kezdeni, így a háttérbe szorítják őket. Az eddigi kulcsfigura, Credence (Ezra Miller) csak vergődik és szinte semmit nem kezdenek a céljával, sorsával. Szintén nem világos, hogy mi szükség van még mindig Kowalskira (Dan Fogler), azt leszámítva, hogy jó szíve van. Az árulások, majd pálfordulások légből kapottak és kikövetkeztethetők, érdekes módon a nagy Grindelwald mégsem tudta előre, holott szó szerint látta a jövőt. Apropó Grindelwald. Az előző felvonásban kicsit árnyalták a motivációját, amiből annyi maradt, hogy el akarja pusztítani a muglikat. Ezen felül nem derül ki, mitől olyan veszélyes és rettegett mágus ő, illetve a Dumbledore-ral való múltját sem firtatják, leszámítva, hogy szerették egymást. Elég lett volna még egy, a nyitányhoz hasonló párbeszéd kettejük közt, de sajnos nem kaptuk meg. A színészi játékkal különösebb baj nincs, Jude Law még mindig jól hozza a fiatal Dumbledore-t, Mads Mikkelsen pedig annak ellenére, hogy korrekt, a vártnál jóval kevesebb vizet zavar. A hab a tortán a következetlenségek és ellentmondások tárháza. Elég csak a választásokat eldöntő bagatell szituációkra gondolni, de a roxforti kitérő a nagyteremben előadott tervvel sem épp túl körültekintő.

Olyan érzésem volt, mintha az alkotók részről-részre meggondolnák magukat azzal kapcsolatban, hogy hova is futtassák ki a történetüket. Hiányzik az egységesség egy jól felépített világgal, valamirevaló tétekkel és emlékezetes karakterekkel. Mintha mindig csak belekóstolnának egy fontosabb témába, majd visszatáncolnak. Nincs meg a kontraszt a rajongók kiszolgálása és az önálló sztorivezetés közt, sőt kifejezetten súlytalan a Dumbledore titkai, miközben nagyot akar mondani. Nem szeretném, ha ez az univerzum is hasonló gödörbe esne, mint a modern Star Wars feldolgozások, márpedig sajnos kezdem úgy érezni, hogy a varázsvilágban már minden van, csak éppen varázslat nincs. Persze a remény hal meg utoljára és bízom benne, hogy David Yates és csapata megtalálja a saját hangját, de ahhoz ennél konzekvensebb, tudatosabb történet és karaktervezetés szükséges.