Emily Brontë Üvöltő szelek című műve először 1847-ben jelent meg - akkor még álnéven -, ez a szerzőnő egyetlen regénye, mégis a világirodalom mérföldkövének tartják meglehetősen modernnek számító narrációs technikája és a korban fennálló társadalmi modell kicsinyített reprezentációja miatt.

A középpontban azonban nem a könyv, hanem maga az ember áll, de vajon megtudjuk-e, ki volt Emily Brontë és hogyan született meg az egyetemes irodalom egyik legjelentősebb romantikus alkotása?

A film erősen próbál fenomenológiailag hatást gyakorolni a nézőjére, ezzel Jane Campion Zongoraleckéjének nyomdokaiba lépve, mégsem sikerül maradéktalanul teljesítenie a feladatot. Kétségtelen, hogy a fűszálak simogatásának közelije, az esőben szaladgálás lassított felvételen való bemutatása, a frissen mosott lepedőbe burkolózás azt az érzetet kelti, mintha mi is ott lennénk és a bőrünkön éreznénk az üvöltő szeleket. A madárhangok, a tenger morajlása, a feltörő hullámok zaja alátámasztja ezek inspiratív hatását és szinte kézzelfoghatóvá teszi őket, ám a kép és hangkulissza egyvelege néha már-már a túlzás határát súrolja. A drámai hegedű és orgona, a játékos zongorafutamok megspékelve a kóruszenével és a természetes zörejekkel és hangokkal valóban érzelmileg telített hatást gyakorolnak, azonban a film arra használja ezt, hogy minden tizedik percben katarzis-élménybe hajszolja a nézőt, teljesen feleslegesen.

Ez a film egészére nézve súlytalanná teszi az eseményeket, ami főként azért kár, mert valóban nagy emocionális hangsúlya és magyarázó szerepe van a hangkulisszának, és az ezzel szemben bántóan üresnek ható csenddel való kísérletezésnek, de a túlhasználása épp az ellenkező hatást képes elérni. 

Emma Mackey kiváló a címszerepben, bár karakteres arca talán túl egyértelmű választás volt a család fekete bárányához. A karakter szociális szorongása és az őt körülvevő misztikum kellő mértékben van kiemelve ahhoz, hogy szerelmi története még tragikusabban hasson. Oliver Jackson-Cohen nem különben a világnézeteit alapjaiban megkérdőjelező lelkész képében, és úgy egészében nem lehet panasz a színészválasztásokra.

 

Még úgy is élvezhető az Emily, hogy nem lép túl a kosztümös filmek megszokott világán és problémakörén: a főhős társas kapcsolatainak ingatagsága, az ellenszenvként induló érzések szerelemben való kicsúcsosodása, a társadalmilag nem elfogadott viselkedés (jelen esetben az ópiumhasználat, a tiltott légyottok és az írás, de még egyszerűen az álmodozás is ebbe a kategóriába tartozik) mint lázadás bemutatása, a kényszerválasztás kötelességek és formaságok, valamint a szabadság, a művészet és az önkifejezés között. A legizgalmasabb aspektusa a történetnek Emily és nővére, Charlotte hullámvasútra emlékeztető viszonya, hiszen a köztük lezajló bensőséges jelenetek és alattomos csatározások inspirálják az idősebb testvért is arra, hogy tollat ragadjon. 

A bevezetőben említett kérdésre pedig a válasz: attól függ, hogy mit keresünk. Bármennyire is próbálja velünk elhitetni a film, Emily nem volt különösebben kívülálló (legalábbis nem egyedi módon), hacsak nem páratlan tehetségét vesszük. A tragikus szerelem azonban minden romantikus szívét képes meglágyítani. A társadalmi betagozódáshoz, a beteljesületlen vágy átéléséhez és az alkotás örömének megtapasztalásához nem kell, hogy Emily Bronténak hívjanak minket, de a regény kedvelőinek bizonyára élvezetes lehet belelátni valamelyest az írónő életébe és gondolataiba.

Nem hibátlan, de vizuálisan és hangjaiban mindenképpen különleges élmény, és a színészek is figyelemreméltó alakításokat nyújtanak, pláne, hogy ez az eddig főleg színésznőként ismert Frances O'Connor első nagyjátékfilmes próbálkozása rendezőként és íróként. Kár, hogy úgy tűnik, csak Emily Wikipédia-oldalát filmesítették meg.