Én, Frankenstein
Ha egy film egy tíz évvel ezelőtti trendet próbál meg feltámasztani – ami akkor is csak egynek állt igazán jól – akkor ott már egyértelműen elbarmolt az egész koncepció. Az Underworld széria egyértelműen a Mátrix hosszú bőrkabátjából bújt elő, és leginkább a vérfarkasok és vámpírok közti háborúba helyezett Rómeó és Júlia történetével tudott egy korrekt franchiset kiépíteni. Most még egyszer megpróbálták ugyanazt eladni, csak ezúttal démonokkal és vízköpőkkel (tényleg), amibe belekeveredik az „atyját” megtagadó Adam, Frankenstein teremtménye.
A banális, ezredjére elmesélt önmagával és a világgal megbékélni próbáló marcona főhős még talán egy egyszer nézős moziélménynek is megfelelt volna, ha nem jobb sorsra érdemes színészek szájába adnak borzalmasan ostoba dialógusokat. A már emlegetett Underworld-ből importált Bill Nighy legalább van annyira szerencsés helyzetben, hogy a mindig hálás antagonista szerepében a rutinját kamatoztassa. Ellenben a főszereplő Aaron Eckhart (Köszönjük, hogy rágyújtott!, A Sötét Lovag) legyen akármennyire is jó színész, olyan Steven Segal-i arcjátékkal büfögi fel a szájába adott tőmondatokat, hogy azt képtelenség komolyan venni, és ebben méltó társai a megrácosodott Éowyn valamint John McClane tehetségtelen kicsi fia. De legalább a lélektelen főhőshöz jól passzol a látványvilág és forgatókönyv, viszont az üdvösséghez ez édes kevés.
Értékelés: 30%
Herkules legendája
Míg azonban Frankenstein filmszörnye mögött helyenként fel lehet fedezni egyfajta koncepciót, valamint színészeket, addig Herkules idei első kalandjában egyiket sem. Renny Harlin az ezt megelőző Halálhegy című munkájával, ha nem is reformálta meg a found footage műfaját, de a jól bejáratott panelek segítségével oly sok év után végre úgy tűnt kilépdel a B-filmek mocsarából, ahová most nemhogy visszasüllyedt, hanem dobott egy dupla csukafejest, hogy végleg belefulladjon. A Herkules legendája ugyanis a legalja a 99 Ft-os papírtokos filmeknek. Tipikusan az a film, amit holtidőszakban a kereskedelmi tévék lenyomnak főműsor időben.
A készítők ugyanis úgy akartak epikus történetet elmesélni, hogy sem kellő szellemi és anyagi tőke nem állt a rendelkezésükre, de annyira tökösek se voltak, hogy legalább kellő vérrel dúsítsák a jellegtelen, ciki lassításokkal tarkított harci betéteket. Így alig két órán keresztül nézhetjük, amint a bamba képű Kellan Lutz tátott szájú kedvese után epekedik, mert a folyton üvöltöző Scott Adkins és éti csiga fiacskája gonosz módon szétválasztották őket, és a fejünket fogjuk a görög mitológia újabb meggyalázásán különösen, amikor ez egy oroszlánnak gúnyolt, animált sziámi macskában ölt testet. Így ez a legenda azon nyomban a feledés homályába vész.
Értékelés: 10%