Tonya Hardingot 1994-ben bűnrészesnek találták egy incidensben, amelyben riválisát egy férfi megtámadta és megpróbálta versenyképtelenné tenni. A bíróság eltiltotta a korcsolyázástól és neve nem a tripla axellel, hanem a legaljasabb szabotázzsal forrt össze. A film pedig megpróbálja újradefiniálni ezt a nevet és a kitartással fémjelezni.
Elég-e önmagában a lenyűgöző technikai teljesítmény, hogy egy sokoldalú sportban a legjobb legyen valaki? Pláne, ha nem illik a közegébe és mindenki csak vidéki tahóként tekint rá. Miért érdekes ez a film bárkinek is, akinek nincs köze a műkorcsolyázáshoz? Mert mindez majdhogynem mellékes, amikor egy olyan filmet nézünk, amely nem csak ígéri, hogy fekete komédia lesz az ismert drámai vonulat ellenére, hanem meg is valósítja azt. Mindezt úgy, hogy a legmeghökkentőbb jeleneteknél tör ki belőlünk nevetés, míg máskor alig bírjuk a vásznon tartani szemünket a tenyerünkbe temetett arcunk miatt, amit a helyzetek kínossága vagy egyes karakterek hihetetlen ostobasága idéz elő. (Mindannyian valós személyek.) De a legszórakoztatóbb az a narratíva, ahogyan saját szereplőivel mesélteti el az események láncolatát Steven Rogers forgatókönyvíró (Kate és Leopold, P.S. I love you) és Craig Gillespie rendező (Plasztik szerelem, Frászkarika). Mert mindenkinek megvan a maga igazsága.
Nehéz felfogni, hogy kinek jut eszébe vígjátékot írni egy olyan történetről, amely személyes tragédiák sorában tobzódik. Egy kislányé, akit brutálisan bántalmazott az anyja. Egy felnőtt nőé, akit brutálisan bántalmazott a férje. Egy élsportolóé, akinek derékba tört a karrierje. Egy rivális sportolóé, akit egy felfoghatatlanul aljas támadás ér. Ebből a négy esetből három Tonya Hardingé, akivé Margot Robbie olyan meggyőzően lényegül át, hogy azt is megbocsátjuk neki, hogy smink nélkül túl gyönyörű lenne erre a szerepre és nem lepődnénk meg, ha besöpörné az első Oscarját is ezért az alakításáért.
Hogy hogy lett ebből a történetből komédia? Úgy, hogy amikor egy régebbi dokumentumfilm nyomán újra elmeséltették a történteket Tonyával és exférjével (Sebastian Stan), akkor az ellentmondásosság olyannyira szembetűnő volt, hogy képtelenség lett volna szépen, lineárisan egy egységes sztorit kihozni belőle. Így aztán inkább ráraktak egy lapáttal és kidomborították mindenkinek a saját igazát, miközben mégis egy szubjektív következtetést von le a film végére a sok zavaros beszámolóból. Mindeközben mi rettenetesen jól szórakozunk ezeken az ellentmondásokon és a nem minden iróniától mentes tálaláson. Legjobban Allison Janney Oscar-jelölést érdemlő alakításán, aki talán minden idők egyik legszörnyűbb anyját alakítja, de mi mégis pusztulunk a röhögéstől, mert annyira feneketlenül cinikus és mocskos szájú, hogy Deadpool kitüntetett kisdobos hozzá képest.
Volt egy különösen sokkoló jelenet a filmben, ahol minden normális ember ösztönös reakciója a döbbenet és fájdalom. Mégis volt, aki felhahotázott, ezzel többeket hangos értetlenkedésre bírva. Önmagában ezen a pillanaton is rengeteget gondolkoztam, mert jól összefoglalja azt a zavart és kínosságot, amit az ember a moziban ülve érez. Ugyanis humor forrásává válik a családon belüli erőszak bemutatása. Vagy legalábbis elsőre azt hihetnénk. De a humor forrása nem az erőszak, hanem az a hihetetlen abszurditás, amivel bagatellizálják az érintettek ezt az erőszakot. És egyszerre nevetünk és mar a húsunkba a fájdalom; szakad meg a szívünk és kezd el fortyogni a düh; drukkolunk összeszorított fogakkal a sikerért és esdeklünk a szeretetért. Tehát átéljük mindazt, amit Tonya Harding és sajnos sokan mások átélnek azóta is nap, mint nap.