Szerettem Pablót, gyűlöltem Escobart - Virginia Vallejo (a filmben Penélope Cruz) újságíró ezt a címet adta a drogterrorista szeretőjeként töltött négy év krónikájának. A film ezen a könyvön alapul és bár az eredeti cím Loving Pablo, én túl sok szeretni valót sajnos nem találtam rajta.
Javier Bardemet számtalanszor próbálták már rávenni, hogy játssza el Pablo Escobart, a kolumbiai drogkirályt, aki a világ kokainkereskedelmének a 80%-ért felelt aranykorában, de ő egy olyan feldolgozásra igyekezett tartogatni képességeit, amely egy mélyebb, árnyaltabb alakításra ad lehetőséget. Mindamellett, hogy kerülni akarta a sablonos főgonosz alakját, hűen be akarta mutatni, hogy egy borzalmas ember volt, aki egy egész országot feláldozott a mérhetetlen erőszak oltárán saját érdekében. (Escobar rengeteg olyan szociális intézkedést hajtott végre, ami miatt a mai napig sokan pozitívan ítélik meg, egyfajta Robin Hoodként tekintenek rá, sok portré dicsfényben mutatja be.) Ez nagyon szép művészi elképzelés, sokan próbálkoztak már szörnyű tetteket végrehajtó embereket megérteni vagy legalábbis megfejteni, valamint ezt a elénk tárni - több-kevesebb sikerrel. Azonban ennek a filmnek sajnos ez nem sikerült, ez pedig nem Bardem alakításán múlott.
Sajátos szemszög, amit az alapanyag kínált: a volt szeretőé, kolumbiai médiaszemélyiségé, sokak által bálványozott szépségű Virginia Vallejoé. Mindez ugye egy intim portréra ad lehetőséget, hiszen egészen közelről, a saját köreiben figyelhetnénk meg a nyilvánosság előtt ambivalens imázzsal rendelkező figurát. Annak ellenére azonban, hogy indokolatlanul sokat látjuk tekintélyes sörhasát, nem jutunk tovább a szokásos kliséken, miszerint mindenkin átgázol a saját érdekében, hárítja a felelősséget az ellenségeire és fel tud mutatni annyi minimális emberséget, ami igazából már csak evolúciós szempontból is természetes, hogy a saját családját szereti. Amiért sokan a mai napig is nemzeti hősként látják, ugyanazért szeretett bele Virginia Vallejo is; azzal együtt is többet adott a borzasztó nyomorban élő szegény néprétegeknek, hogy gondolkodás nélkül áldozta be őket saját érdekében, viszont szociális intézkedéseivel kivívta rajongásukat, hűségüket. Ezt a kettősséget próbálta is a film bemutatni, de sajnos sem Cruz karaktere nem volt ehhez kellően árnyalt - ami elég fura, tekintve, hogy az ő elbeszélése -, sem a narratíva nem volt elég kreatív és érdekes, hogy kellően megéljük ezeket az ellentmondó érzéseket, amik egy nép sorsát meghatározták és a mai napig is meghatározzák.
A film azoknak lehet érdekes, akik a nagy körvonalakon kívül nem túl informáltak a témában és szívesen néznek életrajzi filmeket, valamint nem viselik jól az erőszakos cselekmények erős vizuális megjelenítését. Így is vannak benne persze megrázó képkockák, de igyekszik egy olyan mértéket tartani, hogy az jutott róla eszembe, ezt talán meg merném mutatni anyámnak is. Az erőszakot inkább verbálisan fejezi ki, illetve a kamera nem mozdul tovább az áldozatra egy ponton túl, a fantáziánkra bízza a bemutatott eszközök alapján a folytatást. Ezzel a részével nincs is bajom, nem hiányolnám alapvetően a túlzó erőszakosságot, a szenvedést nem csak vizuális megbotránkoztatással lehet ábrázolni, de ha egy film ennyire semmilyen irányban nem képes felvállalni némi intenzitást, akkor ez mondjuk egy olcsó eszköz lehetett volna rá.
Javier Bardem producerként is részt vett a film elkészítésében, a rendezővel, Fernando León de Aranoával (Napfényes hétfők, Egy tökéletes nap) pedig nem először forgatott együtt. Ami jót el tudok a filmről mondani, hogy bár a forgatókönyv és a rendezés kifejezetten ötlettelen és sablonos, Bardem azon célkitűzése, hogy Escobart a maga "leglancolt" valójában lássuk végül is összejött, hála a színész meggyőző alakításának és a sok - leegyszerűsítve - sörhas villantásnak .