A 13 okom volt tipikusan az a széria, melyet a saját népszerűsége nyírt ki. Az első évad bombaként robbant, fontos témákról beszélt hitelesen, átélhetően, sok empátiával. Még ha számos idegesítő elemmel is bírt, megvolt a sajátos hangulata, a Liberty gimi világa magába szippantott és mi nézők is kicsit a sajátunknak érezhettük Hannah Baker történetét. Rám személy szerint óriási hatást gyakorolt és a mai napig imádom, de ebben a sztoriban ennyi volt. Sajnos mégis úgy gondolták, hogy jöhet a folytatás, ám a második szezon már csak egy közepes utánérzés volt, ami nélkül vígan meglettünk volna. Ezt tetézte a harmadik felvonás, mely próbálta még komorabbra venni az összképet, új karakterekkel, gyilkossági üggyel, de csak egy összeszedetlen, túldramatizált katyvaszra futotta belőle. Ha már ideáig eljutottam, tudni akartam mi lesz a negyedik, s egyben záró etapban, bár lehet azzal jártam volna a legjobban, ha az első után kaszálom az egészet. Mert ez az anomália, egy egyébként nagyon erőteljes és magával ragadó élmény sárba tiprása.

Clay (Dylan Minnette) és a többiek végzősök és próbálják kiheverni a múlt traumáit. Ez nem megy könnyen, ugyanis a diákok egy része Monty-t (Timothy Granaderos) gyászolja, ráadásul egy titokzatos telefonáló azzal fenyegetőzik, hogy mindent kitálal az esetről, ugyanis tisztában van vele, hogy a srácok eltussolták Bryce (Justin Prentice) meggyilkolását.

Számítottam rá, hogy a színvonal nem fogja az eget verdesni, de egy méltó zárásban azért titkon reménykedtem. Nos, ez annyiban jött össze, hogy a záró epizódban akadt néhány kedves jelenet, de ne szaladjunk ennyire előre. A kerettörténet, ha nem is sántít, de erősen megkérdőjelezhető a létjogosultsága. Megy a hiszti Monty haláláról, illetve arról, hogy bemártották-e. Nyilván nagyon érdekes, csak amit kezdtek vele hagy némi kívánnivalót maga után. A negyedik évad annyi sebből vérzik, hogy azt sem tudom hol kezdjem? Indítsunk a karakterekkel. Clay retteg a lebukástól, szorong, pánikrohamok gyötrik. Nem tudja kezelni a szituációt, amire rámegy a kapcsolata és a mentális épsége is. Ez rendben van, egy tinédzser, aki ennyi traumát élt át, okkal sokall be, a gond annyi, hogy az írók, rendezők ebből a pszichológiailag megalapozott állapotból kvázi semmi értékelhetőt nem hoznak ki. A srác sablonos narratívája teljesen érdektelen, újfent a hőst játssza, mindenkit meg akar menteni. Mivel ez lehetetlen, átmegy vergődő, hisztiző őrültbe, elvégre a világ minden súlya az ő vállát nyomja. Egyszerűen röhej, amit műveltek vele, az egész személyisége egy óriási túlzás a kirohanásaival és végtelen önsajnálattal.

Ki kell emelnem Zach-et (Ross Butler), aki az egész évadban szinte csak vedel, mert neki nagyon rossz. Gyönyörű jellemrajz, igazán aprólékosan lefestett drámával. Jess (Alisha Boe) minden eddiginél irritálóbb, egy saját magát meghazudtoló némber, de persze sosem felejti el felemelni a hangját a patriarchális rendszer ellen. Végigmehetnék szinte mindenkin, de az igazság az, hogy nem érdemlik meg, annyira jelentéktelen figurákká degradálódtak. Borzasztó érzés, hogy a széria elérte, hogy szereplőit idővel egytől-egyig meggyűlöljem. Az első évadban sokuk a szívemhez nőtt, míg másokat szerettem utálni. Ebből nem maradt semmi, csak az ellenszenv. Tele van a cselekmény mondvacsinált konfliktusokkal, mindenki világfájdalomban szenved, és úgy tesznek, mintha iskolába járni a világ legnagyobb kihívása lenne. Értem, hogy miken mentek keresztül, de ez egyáltalán nem indokolná azt a szörnyen kínos picsogás-cunamit, ami folyamatosan ér minket az epizódok alatt. Kihalt az egészből az empátia, a súly, a mélység. Hőseink teljesen karakteridegen dolgokat tesznek, mintha nem is ők lennének. Minden problémát csak hatalmas bőgésekkel és dühkitörésekkel lehet orvosolni, mert teátrális nagyjelenetek nélkül nem lenne elég világos az üzenet.

Apropó üzenet. Itt mindenki folyamatosan ontja magából a nagy monológokat, amire a többiek bőszen helyeselnek, ám ezek a mesés életigazságok nagyjából olyan eredetiek, mint egy szerencsesütibe rejtett bölcsesség. Olyan benyomást kelt a komplett évad, mintha dühös Twitter social justice warriorok és tízéves rajongók írták volna. A negyed epizód vérgagyi tinihorroros szegmense erre ékes példa, de megemlíthetném a hetedik rész zavargásait is. Ez utóbbi épp nagyon aktuális, így működhetne is, ehelyett annyira ostoba és kínos, hogy a hajamat téptem közben. Kifejezetten káros mondanivalót közöl, uszít, és fals példát mutat egy korosztálynak, mely már eleve csak végletekben képes gondolkodni. Pozitívumként talán a kilencedik felvonás bálját tudnám felhozni. Itt sikerült egyedül valamelyest hitelesen megidézni a gimis életérzést, megvolt a hangulata és végre nem csak a non-stop rinyálás ment arról, hogy mennyire elviselhetetlen az élet. Persze ezt is fel kellett rúgni, mert a Liberty sulihoz képest a második világháború gyermekzsúrnak számított. A zárásra visszahoznak szinte mindenkit, addig nem látott arcok is úgy csatlakoznak a többiekhez, mintha végig mellettük álltak volna és rá kell jöjjünk, hogy a szeretet a legfontosabb. Lényegtelen, hogy állítólagos legjobb barátaink hetekig, hónapokig le se tojnak minket, titkolóznak, netán hátba döfnek. Kit érdekel, a végén úgyis minden megjavul, csak sírjunk eleget és boruljunk össze.

Lehet, hogy drasztikusnak hat a véleményem, de ez a minimum egy ilyen finálé után. Iszonyatosan frusztrál, hogy mi lett ebből az egyébként kiváló sorozatból, aminek eleve véget kellett volna érnie egy évad után. A fontos témák, az emberi ábrázolásmód és az érzelmileg átélhető szituációk teljesen kihaltak, helyette lett egy nulla hitelességgel előadott, műmájerkedő drámazuhatag, ahol mindenki nagyon szenved. Nem, kedves Liberty gimi, itt én szenvedtem, miközben a ti elcseszett életeteket néztem. Szegény Hannah Baker meg forog a sírjában.