Globalizált világunkban egyre nagyobb jelentősége van annak, hogy szót tudjunk érteni egymással. Bárki, aki beszélt már más földrészről származóval, pontosan tudja, hogy a nyelvi különbségek csak a legkisebb problémát jelentik, teljesen más a kulturális kódrendszer, s az a hagyomány, ami a kiindulópontot jelenti a két oldal számára, s ami alapjaiban határozza meg a kommunikációt.
Bármilyen furcsa, a 1600-ban játszódó A sógun többek között erről a problémakörről szól. A szereplőknek ugyanis felül kell kerekedniük az előítéleteiken. Megérkezik egy európai hajó, arról leszáll jónéhány ember, akik úgy gondolják, vad vidékre érkeztek, s persze a helyieknek is ez a percepciója róluk. Idővel viszont kiderül, hogy mindenki problémái ugyanazok: az elfogadásért és leginkább a hatalomért küzdenek.
Ahogy említettük, a 17. századi Japánban járunk, ahol klasszikus interregnum közepén találjuk magunkat. A császár még nincs ereje teljében, így a legnagyobb hatalmú földesurak egymással viaskodnak. Eközben egy holland hajó partot ér, a jövevényeknek pedig meg kell próbálnia túlélni. Közülünk John Blackthorne (Cosmo Jarvis) lesz a legélelmesebb, aki az egyik földbirtokos, Toranaga (Hiroyuki Sanada) szolgálatába szegődik, s megismerkedik egy Toda Mariko (Anna Sawai) nevű tolmácslánnyal, akivel szépen lassan közel kerülnek egymáshoz, miközben a környezetükben szépen lassan lángra lobban egész Japán.
A sógun sok tekintetben trendi sorozat. Látszik, hogy olyanok készítették, akik pontosan tisztában vannak a kortárs televíziós trendekkel: az epizódok felépítése, a karakterek közötti viszonyrendszer úgy épül, ahogy azt ma a legjobb sorozatokban láthatjuk. És egyébként itt kell megemlítenünk azt is, hogy miben különbözik ez a széria James Clavell regényének első adaptációjától. A megvalósítás összehasonlíthatatlanul ambiciózusabb, a harci jelenetek kivitelezése remek, a látvány fantasztikus. Látszik, hogy a készítők valódi műgonddal nyúltak az alapanyaghoz, minden apró részletre kiterjedően alkották meg a világot.
Más tekintetben viszont ez a sorozat sokat vár a nézőtől. Elsősorban azért, mert a készítők nem zsúfolták túl az összes epizódot különböző fordulatokkal. Természetesen vannak csavarok, de az alkotók mintha azt várnák, hogy mi is lassan és figyelmesen merüljünk el a produkció által létrehozott univerzumban. Ez a történetmesélés üdítően lassú, mert arról árulkodik, hogy a készítőknek megvolt az a magabiztossága, hogy úgy meséljék el a történetet, ahogy nekik komfortos, nem akartak felesleges gesztusokat tenni a nézőnek.
Ha a sorozat történelemszemléletét nézzük, megint csak fontos kortárs kapcsolódási pontokra bukkanhatunk. A sógunban ugyanis közel sem csak hatalmi harcokról van szó: valódi világnézeti különbségek találkoznak, akár vallási, akár hatalomtechnikai szempontból. Protestáns találkozik a katolikussal, keleti típusú állam a nyugatival, a készítők pedig nem foglalnak állást egyik oldal mellett sem. Ebben a történetben nincsenek fekete-fehér karakterek, mindenkinek megismerhetjük az igazát, de találkozunk a sötét oldalukkal is.
A történelmi kontextus mellett a személyes szálak is szépen épülnek a szériában. A legfontosabb kapcsolat természetesen a John és a tolmácslány között szövődik. Ez a történetelem akkor a legjobb, amikor a szereplők tényleg hagyják az érzelmeket érvényesülni, akár a gyengédebbeket, akár a viccesebbeket. Mert igen, erről nem ejtettünk szót, de helyenként A sógunnak kifejezetten jó humora is van. Persze nem kell térdcsapkodós poénokra számítani, de a helyzet abszurditását helyenként jól aknázzák ki a készítők.
A sorozatnak tehát bőven megvannak a maga erényei, még ha az is tény, hogy helyenként hajlamos leülni a történet. Idővel repetitévvé tud válni a folyamatos dominanciaharc, és az is tény, hogy időnként megjelennek a sorozatban kifejezetten tankönyvízű elemek is. Olyan beszélgetéseket látunk, amelyek egyértelműen a nézőnek szólnak, a titkok pont akkor derülnek ki, amikor az a történet előremozdítása szempontjából fontos. A sógun egy remekül elkészített sorozat, ami viszont ezek miatt nem válik igazán kiemelkedővé.
Minden esetben kérdés, hogy miért érdemes újramesélni egy-egy klasszikus történetet, a konkrét szituációban pedig azt a választ adhatjuk, hogy ez a történet van annyira örök érvényű, hogy bármikor legyen relevanciája. Nem baj tehát, ha újabb és újabb generációk ismerik meg, ráadásul ilyen magas minőségben.
