Persze ennél sokkal árnyaltabb lezárást kapott a brit komikus Netflixen futó sorozatának, az After Life - Mögöttem az élet lezáró harmadik évada, de ha egy könyv, film vagy esetünkben sorozat olyan témákat jár körbe, mint a halál, az elmúlás és a depresszió, akkor joggal tehetjük fel a kérdést, hogy fennáll-e a lehetőség arra, hogy reális módon vonjuk le a konklúziót. Egyáltalán van-e egy ilyen történetnek tanulsága vagy megoldása? A kérdés minden bizonnyal örökre megválaszolatlan marad, Gervais azonban nyújt egy alternatívát, ami bár nem teszi meg nem történtté a múlt tragikus eseményeit, az életigenlés fontosságát sem hagyja figyelmen kívül, sőt a tőle megszokott tragikomikus hangvételben talán még kicsit élteti is azt.

A harmadik évad ott folytatódik, ahol az előző szezon véget ért, Tambury városában minden a megszokott rendben zajlik, napról-napra történnek az abszurdabbnál abszurdabb események, melyek életben tartják a helyi kis újságot, ahol többek között Tony (Gervais) is dolgozik. Az első és a második évaddal ellentétben itt már nem mindent meghatározó téma az öngyilkosság gondolata, de az elengedés és a gyász szakaszainak utolsó fázisa, az elfogadás még nem történt meg. Tony napjai még mindig hasonló ritmusban telnek, mint eddig: régi felvételeket néz Lisáról (Kerry Godliman), meglátogatja felesége sírját, kap egy kis lelki útravalót a szintén gyászoló Anne-től (Penelope Wilton), bemegy dolgozni, majd este "álomba issza magát". Az apró momentumok azonban, amik javarészt kimerülnek egy-egy dicsérő szóban, humoros/cinikus megjegyzésben vagy egy apró segítségnyújtásban, továbbra is részei a hétköznapjainak, és még ha nem is ismeri el ezek jelentőségét, rendkívül sokat formálnak életszemléletén.

Karakterek terén sok újat nem húz a sorozat, viszont Tony ívét tovább bontogatja Gervais. Ennélfogva azok a szereplők, akiknek több közös jelenete is van Tonyval - mint például főnöke és Lisa testvére, Matt (Tom Basden) - nagyobb teret kapnak főhősünk életében, de talán pont ez a szál foglalja össze legjobban, hogy miként viszonyul a főszereplő a körülötte levőkhöz. Tony végre eljut oda, hogy képes visszatekinteni az elmúlt időszakra: ha kell kritikusan, és ha kell - ahogy azt tőle már megszokhattuk - saját önérzetét védve. A sorozat remekül bemutatja, hogy környezete miként reagál tetteire és döntéseire; míg Mattnek vagy Kathnek (Diane Morgan) a javára szolgált a Tonyval együtt töltött idő, addig Emma (Ashley Jensen) mindvégig a gyászoló férj kiábrándultságával szembesült, így kettejük kapcsolatát a feloldhatatlan gyász mindig beárnyékolta.

Az After Life-on érezhető legdidaktikusabban, hogy Gervais teljes mértékben magára írta ezt a történetet. Bár karaktere korántsem feddhetetlen, létrehozott magának egy kis univerzumot, nevezetesen Tamburyt, ahol bátran odaszólhat bárkinek, azt csinál, amit akar, és tetteinek vajmi kevés következménye van, mert az ő szabályai szerint ez így helyes és kivitelezhető. Természetesen felfoghatatlan az a veszteség, amit átélt, viszont egy pontnál már átlépi a határt. Nem tiszta ugyanis, hogy a történet szándékosan alakul így, hogy Tony jellemét ténylegesen árnyalja, vagy egy-két a sorozat által is egyértelműen negatívumnak elkönyvelt tettét leszámítva feljogosítsa szinte bármire. Igen, vannak helyzetek, amikor legszívesebben betörnénk valakinek a szélvédőjét, de valójában tudjuk, hogy ettől semmi sem lesz jobb. Erre a kérdéskörre némiképp a Matt-tel való interakciókban reflektálnak kritikusan, viszont ettől függetlenül Gervais világa elképesztő steril módon kezeli ezt.

Mint minden esetben, úgy itt is van a történéseknek egy pozitív vetülete: egy gyászoló embernek garantált gyógyírként szolgálna egy Tamburyhez hasonlóan elszigetelt világ, ahol kisírhatja bárkinek a fájdalmát, és lehetősége van arra is, hogy szembenézzen önmagával és jövőjével. Ez persze a mi, mások által nagyban befolyásolt életünkben is adott, de valljuk be, hogy nagyon kevesen jutnak el arra a szintre, amit Gervais felvázol előttünk. Ez a szép az ő történetében: a megváltást elérni önerőből szinte lehetetlen, de szebbé tenni a körülöttünk levő világot nemhogy lehetőségünk, de kötelességünk.