A megfilmesíthetetlennek kikiáltott Alapítvány-könyvek meghatározó sci-fi klasszikusok még az 1950-es évekből Isaac Asimov tollából, aki nagyban meghatározta, milyen irányba haladt azóta a jövőről, robotokról és lehetséges társadalmakról a popkultúra gondolkodása.
Ha az Apple TV+ által tető alá hozott Alapítvány-könyvadaptációról beszélünk, akkor valóban indokolt a megfilmesíthetetlen címke, hiszen a sorozat struktúrájában és szellemiségében sem áll közel könyvekhez, egészen más pontokra helyezi a hangsúlyt, a könyv ismerőinek is folyamatosan szolgál meglepetésekkel, ami eléggé ambivalens (pozitív és negatív) érzéseket kelthet. Annak ellenére, hogy mennyi minden idegesít ebben a sorozatban, annyi szegmense imponál is. Igazi se veled, se nélküled viszony ez.
Az Alapítvány könyvek felépítését úgy kell elképzelni, hogy több kisebb történetből áll, amik olyan krízisek köré épülnek, amiket az Alapítványnak le kell küzdenie. A krízisek között száz, avagy több év is eltelhet, emiatt a karakterek folyamatosan cserélődnek, nem is a szereplőkön van a hangsúly, szóval ezt a történelmi távlatokra megkonstruált történetet valóban nem lenne egyszerű autentikusan a tévé képernyőjére átültetni. A sorozat szándékosan alkalmaz trükköket emiatt, egész kreatív módon tartja meg színészeit: a Birodalom császára klónjai triójával uralkodik, ezért az a három színész mindig ugyanaz, mások lefagyasztják magukat, míg vannak, akik tudata mesterséges intelligenciába lett átmentve. Eltelik néha több mint száz év? Igen. Lecserélődik az összes karakter? Öhm... nem. Így megkapjuk az átívelő személyes drámáját és útját a szereplőknek, ami pozitívum is lenne abban az esetben, ha érdekes, azonosulható figurákkal lenne tele az Alapítvány, akiket sok-sok szezonon keresztül szívesen látunk újra és újra.
Nagyon nehéz koherens egészként beszélni az Alapítványról, már az első évadáról is, de a másodikról még inkább, mivel a történetszálak és események között elég nagy minőségbéli különbség érezhető. A második évad is tartja a három történetszálas megoldást (amik gyakran összefutnak): ott van a két protagonista, Gaal és Salvor, akik űroperás akciófilmes kalandokba keverednek lépten nyomon, ott van Trantoron, a császár (és két "klónrokona"), XVII. Cleon, aki politikai küzdelmek megpróbáltatásaival szembesül, illetve Terminuson ott van maga az Alapítvány, akik azóta is gyűjtik a tudást, hogy a nagy sötétség korában újra felvirágoztassák majd a galaxist. Az első évaddal ellentétben itt a három történetszálból véleményem szerint kettő kifejezetten érdekes, leköti a figyelmet, és vannak remek pillanataik, míg a Gaal és Salvor féle sztori az, ami leginkább egy béna young adult novellára emlékeztet, ahol a fiatal lányoknak saját érzelmeikkel és bizonytalanságukkal kell megküzdeniük, mielőtt az elég galaxist fenyegető erőkre fordítanák a figyelmük.
Természetesen a legérdekesebb szál továbbra is a Cleonok sztorija (érdekes, a könyvekben pont ez a szegmens hiányzik), ahol már az első évad óta Lee Pace brillírozik az épp uralkodó Cleon szerepében, de Terrence Mann és Cassian Bilton (az ifjabb és idősebb császárváltozat) is kiválóak. A politikai viszályok és Trónok harca szerű ármánykodások közepette a sorozat írói teljesítménye a szebbik arcát mutatja. A Terminuson ülő Alapítvány kapott egy rakás új karaktert, és még ha az én ízlésemnek túlságosan kalandosra is sikeredett az évad ezen része, mégis sokkal érdekesebb és szimpatikusabb szereplőket vonultat fel, mint azt tette az előző szezonban. Mindehhez pedig érdemes hozzátenni, hogy a megvalósítás esetében mind a tíz ujjunkat továbbra is nyalogathatjuk, hiszen jelmezek, speciális effektek terén látszik a törődés és nagy költségvetés, illetve a világának artdizájnja is kreatív, jól néznek ki a különböző egyenruhák, páncélok, űrhajók, technológiai eszközök.
Nagyon kaotikus és inkonzisztens sorozat az Alapítvány, és továbbra sem kíván megállapodni egy tónusnál vagy témánál. A könyvvel ellentétben nagyon távolról emlékeztet csak a hard sci-fi műfajára, komoly társadalmi kérdések alig merülnek fel, a pszichohistória alapja, és a könyv szellemisége, miszerint individuumok nem tudják befolyásolni a történelem folyását, már az első évadban cáfolódott, helyette az Asimov regények és egyéb sci-fi alkotások teljes toposzrepertoárját behozza a telekinetikus erővel rendelkező mentalistákkal, mesterséges intelligenciával, teret és időt meghajlító technológiával és bármivel, amit épp előhúznak az adott epizódban.
Az Alapítvány egyrészről egy grandiózus sci-fi eposz, tele politikai ármánykodással, egzisztenciális kérdésekkel, gyakran elgondolkodtató tartalommal, viszont nagy részében inkább egy űropera, annak kalandos cselekményével, fura sci-fi világaival, konfliktusaival, karakterközpontú történeteivel, amik sokkal inkább emlékeztetnek a buta hollywoodi blockbusterekre mint a hard sci-fi irodalomra. Az Alapítvány nagy volumenű társadalmi témakörök és a világa jól érthető szabályrendszere (akár technológiai oldalról) és ok okozati összefüggése helyett a karakterdrámára, izgalmakra és meglepő csavarokra koncentrál, amik tompán csattannak, amint a pár másodperces meghökkenés elül bennünk.
De az Alapítvány mindezek ellenére mégiscsak a legközelebbi, amit egy grandiózus sci-fi eposzhoz kaptunk, és minden kiábrándító jellege, olcsó írói megoldásai, űropera köntöse ellenére felmutat olyan érdekes témákat, konfliktusokat, karakterdrámákat, amik imponáltak annyira, hogy egyre kevésbé tudtam haragudni a hiányosságai miatt. Míg az első évad inkább rossz szájízt hagyott maga után a végére, a második már javult és fejlődött annyit, hogy lelkes várakozással üljek le hétről hétre az újabb epizódok elé. Ha így folytatódik a javuló tendencia, a harmadik évadra már nem csak jófejségből adom majd meg a kifejezetten jó plecsnit.
