Azért ne legyenek illúzióink! Nem Az Úr sötét anyagai az, amely megreformálja a műfajt, hiszen Philip Pullman díjnyertes, az alapjául szolgáló könyvtrilógiája is él azokkal a toposzokkal, amelyeket a zsáner kifejezetten szeret használni, mint a kiválasztott gyermek, az elnyomó rezsim, az erősödő ellenállás, ésatöbbi. Pullman regényeinek az erőssége sokkalta inkább a világában, annak felépítésében és a rárakódó tudományos, filozófiai, vallási kérdésekben keresendő. Nem véletlen, hogy a hírhedten ateista író művét az egyház rengeteget támadta. Ugyanakkor gazdag világa - pontosabban párhuzamos dimenziói révén: világai - karakterei remek alapanyagként szolgálnak akármilyen mozgóképes adaptációnak. 2007-ben, amikor is az ifjúsági fantasy-k, nem kis részt az éllovas, Harry Potternek köszönhetően a virágkorukat élték, A Gyűrűk Urát is gyártó New Line Cinema mozikba is küldte a trilógia első darabját a Warner hathatós segítségével Az arany iránytű címen. Azonban Chris Weitz (Egy fiúrúl, Amerikai pite) rendezése minden idők egyik legnagyobb buktájaként vonult be a filmtörténelembe. 180 milliós költségvetésére mindössze cirka 70 milliót termelt vissza az USA-ban. És persze könnyű lenne azt mondani, hogy Weitz megközelítőleg sem egy Peter Jackson, valójában a stúdió kivette a kezéből a végső vágás jogát éppen úgy, mint ahogy a castingba is beleszólt, vagy kigyomlálták belőle az egyházzal szembeni, minden kritikus passzust. (A Warner már akkor is a kompetens döntéseiről volt híres.) Ennek hatására nem hogy két marginális részt (a bolvangari csatát és a jegesmedvék harcát) teljesen felcserélték, de pont a könyv leghatásosabb, kegyetlen végét Lord Asriellel (Daniel Craig) a végső verzióból kivágták (pedig az előzetesekben ezek a jelenetek is szerepeltek), Weitz pedig azóta is úgy hivatkozik erre, mint élete legrosszabb forgatási élményére, pedig az Oscar-díjas író-rendező a könyv megrögzött rajongójaként az Északi Sarkra is elutazott, kutatómunkát folytatni. Ezért pedig még az sem valószínű, hogy a filmnek járó Legjobb vizuális effektusok Oscar-díja kárpótolta az alkotókat, amit a Transformers elől sikerült valahogy elhalásznia, a franchise építés a dugájába dőlt rögtön a startmezőnél.
Bő egy évtizeddel eme hatalmas kudarc után, amikorra ezen ifjúsági fantasy-k kora leáldozott Harry Potter nyugdíjba vonulásával együtt és miután a Trónok harca - végül dicstelenül ugyan, de - bebizonyította, hogy a zsáner keményvonalas darabjait lehet nagyköltségvetésű filmeket megszégyenítő módon is ábrázolni, a BBC úgy látta, hogy érdemes leporolni ismét Pullman műveit. Ezt egyrészt a sorozat mivoltából adódóan tette sokkalta ráérősebben, mint a film, sokkalta diverzebb castinggal (pluszban megnyertek maguknak egy igazi nagyágyút, James McAvoyt Lord Asriel szerepére), azonban a limitált költségvetés így is sokszor kilógott. Weitz mozijában kivétel nélkül minden ember mellett lehetett látni egy-egy daimónt (az emberek állat alakot öltött lelkét, ami mellettük jár), itt viszont nem egyszer keresni kellett, ami kizökkentette az embert a sorozat realitásából és alapjaiban a film ebből a szempontból sokkalta élőbb, fantáziadúsabb módon kapta el Pullman világát, mint a sokszor TV-film szagot árasztó sorozat. Ugyanakkor a Jane Trantner és Julie Gardner igazgatta széria egyértelműen a stúdió kényszerhatása nélkül jobban tudott működni karaktereiben, narratívájában még úgy is, hogy érezhetően el van húzva, fel van duzzasztva a cselekmény, hogy kijöjjön a 8 epizód. Viszont az első könyv, Az arany iránytű cselekményét ügyesen egészítették ki a második kötet, A titokzatos kés sztorielemeivel, hogy Lyra Belacqua (a Logan ifjú sztárja, Dafne Keen egészen remek) mellé időben behozzák a trilógia másik főszereplőjét, Will Parry-t (Amir Wilson előtt még nagy jövő áll). És így is sikerült elegánsan megérkezni ahhoz a ponthoz, ahol a könyv drámai módon véget ér, és ahol a filmnek is kellett volna.
Mindezek (északi) fényében kérdéses volt, hogy a második évad ugyanezen hibáktól hemzseg-e, avagy tanul belőlük?! Kicsit végül mindkettő lett, de az kijelenthető, hogy a második szezon így is előrelépést mutat az előzőhöz képest. A látvány azzal, hogy mostanra már a párhuzamos világokban mozgunk, lényegesen grandiózusabbnak hat még úgyis, hogy nem vetette le teljesen a TV-s jelleget azzal, hogy a szereplők jórésze szűk terekben beszélget egymással. (Az állatanimációk pedig sorozathoz képest egész elképesztően élethűek továbbra is.) Maga a narratíva is feszesebb a dúsítások ellenére is. Ennek egyik oka, hogy a második évad mindössze 7 részes lett a tervezett 8 helyett, mivel a koronavírus okozta járvány miatt leálló forgatások következtében a James McAvoy Lord Asrieljére koncentráló epizódot teljes egészében ki kellett vágni. A másik ok, sokkalta egyszerűbb: A titokzatos kés sztorija sokkalta jobb, izgalmasabb, mint Az arany iránytűé. Annak bevezető jellegén túl vagyunk, a szereplők ismeretlen terepre merészkednek, amivel - a nézőkhöz hasonlóan - nekik is meg kell ismerkedniük, fel kell fedezniük, a két főhős is találkozik egymással és az ő dinamikus kapcsolatuk mellett a karakterük is mélyül, fejlődik, ami legalább olyan izgalmas, mint a dimenziókat áthidaló konfliktus. Ezt pedig a showrunnerek - nyilván szükségszerűségből, de - kibővítették a Magisztériumon belüli intrikákkal és hatalmi harcokkal.
Az első szezonban még sokszor kínosan a helyét kereső Lil-Manuel Miranda is ezúttal sokkalta természetesebb, magabiztosabb (hiába! Most nem énekelhet és perdülhet táncra.), a most színre lépő Andrew Scott-nak pedig kifejezetten jól áll, hogy a ripacs Moriarty helyett egy sokkalta szolidabb figurát kell hoznia, de Terence Stamp vendégszereplése is üdítő. Dafne Keen és Amir Wilson kettőse az egész évad szíve, dinamikus duójuk pedig remekül egészíti ki egymást félelmeikkel, vágyaikkal, makacsságukkal egyaránt. Azonban a széria sztárja és egyben imádni valóan rothadó lelke továbbra is Ruth Wilson Mrs. Coultere. Már Nicole Kidman is egészen gyűlöletesen szerethető volt a mozifilmben, de Wilson ennek a sokadik hatványa, ahogy akár pillanatok alatt esik egyik végletből a másikba, eltorzult, megszállott dühtől a teljes kétségbeesésbe, miközben a méltóságát görcsösen igyekszik megtartani. Egyértelműen a könyvszéria legrétegeltebb karaktere ő és Wilson maximálisan él is a lehetőséggel.
Mindezek mellett Pullman mondandója, filozófiája is teret nyert magának, sokkalta jobban, mint az előző szezonban, vagy a mozifilmben és ezt ügyesen gördítették tovább. Noha az évad a TV-s jellege mellett sokkalta jobb tempót diktált még így is - amihez hozzá járulnak Lorne Balfe remek dallamai is -, továbbra is akadnak ritmusbeli problémák és pont a drámai szezonzáró egyik megrázó jelenete hat úgyis elkapkodottnak, hogy fokozatosan készítik elő. Mindezek ellenére Az Úr sötét anyagai kifejezetten hiánypótló nemcsak ebben a koronavírusos évben, hanem a fantasy filmek és sorozatok iránt érdeklődőknek is. A (vélhetően) jövőre érkező, befejező harmadik évadra pedig sok szempontból nagy feladat hárul: egy grandiózus sztori egyszerre nagyszabású és keserédes befejezését kell méltósággal lekerekíteni (TV-s keretek között) annak fényében, hogy A borostyán látcső Pullman trilógiájának a leggyengébbje. (Szerkezetileg mindenképp.) De két ilyen évad után azért talán okkal lelkesedhetünk.
