A spanyol gyártású A nagy pénzrablás (La Casa De Papel) a Netflix egyik legsikeresebb sorozatává vált, ezért nem okozott különösebb meglepetést, amikor bejelentették a testvérszériáját, és még kevésbé lepődtünk meg azon, hogy a középpontjában Berlin áll majd. Pedro Alonso karaktere még a második évad fináléjában hősi halált halt, ám a készítők utólag valószínűleg szívták a fogukat a döntés miatt: senki sem számított rá igazán, hogy egy végtelenül nárcisztikus és pszichopata szereplő ekkora közönségkedvenc lesz, de Alonso karizmatikus kisuágárzása és a nagyszerű írás képes volt ezt elérni. Nem csoda, hogy a későbbi évadokban flashbackekben hozták vissza, továbbra is jelentős képernyőidővel. Nemrég pedig saját előzménysorozata is debütált a Netflixen, és bár a Berlin lényegében mindent újrahasznosít, ami A nagy pénzrablásban is működött, az arányokat ezúttal nem igazán sikerült megtalálni.

A Berlin cselekménye több évvel A nagy pénzrablás előtt játszódik, amikor a címszereplő élete egyik legnagyobb rablására készül. Ezúttal egy párizsi aukciósház a célpont, és mint mindig, ezúttal is hónapokon át tartó tervezés előzi meg a tényleges akciót. Berlin saját rablóbandát gyűjt maga köré, elmondása szerint karrierje legjobb csapatát, hogy aztán minden lehetséges lépésnél elkövessenek valamilyen orbitális hibát, amit aztán gyorsan orvosolni kell.

Alapszituációja mellett karaktertípusaiban is a nagy elődöt idézi meg a sorozat: Cameron (Begoña Vargas) a szerelmi bánattal küzdő tökös csaj, Roi (Julio Peña) már a nevében is Rio anagrammája, Bruce (Joel Sánchez) a lágy szívű macsó, Damián (Tristán Ulloa) az idősebb lángelme. Keila (Michelle Jenner) némileg kilóg a sorból, az introvertált kockalány nemcsak kinézetre keltette új szereplő hatását, üde színfoltot is képviselt mindvégig. És persze itt van újra Berlin, aki tönkrement házassága után eltemette magában a szerelem koncepcióját, és minden idegszálával az aukciósház kifosztására koncentrál... legalábbis a pilot epizód kétharmadában, utána ugyanis elköveti ugyanazt a hibát, amit előtte a Professzor is: beleszeret egy nőbe, akibe nem szabadna, jelen esetben a zálogház-tulajdonos feleségébe.

Lehetne a sablonos jelzővel illetni a Berlint, amiért lemásolja A nagy pénzrablás receptjét, de valójában nincs ezzel komolyabb baj. Azért szerettünk bele az eredeti sorozatba, mert tökéletesen egyensúlyozott az akciójelenetek és az érzelmi atombombák között, színes és összetett jellemeket vonultatott fel, és nem utolsósorban üzenete is volt, ami miatt a Dalí-maszkos rablókkal könnyű volt szimpatizálni. A Berlin szinte egyet sem teljesít a felsorolt erényekből. Kezdve azzal, hogy míg A nagy pénzrablás románcai jobbára szervesen kapcsolódtak a központi cselekményhez, addig a Berlinben olyan, mintha a karakterek szerelmi élete csupán hátraltatná az előrehaladást.

Mantraszerűen hallgatjuk a szereplőktől, hogy a szerelem mindennél fontosabb, és bár tényleg szép dolog megélni az érzéseinket, felfoghatatlan, hogy mennyi giccs és időkitöltő romantikázás szakítja meg a tényleges történéseket. Berlin egy ponton gyakorlatilag nincs is jelen vezetőként, később pedig szinte egy teljes rész járja körül Cameron tinédzserkori szerelmi bánatát. Mindig csodáltam a spanyol szenvedélyességet, de a Berlin mintha önmaga paródiájába fordult volna időnként. És ami ennél is nagyobb probléma, hogy a karakterek afférjain túl szinte semmi érdemlegeset nem tudunk meg az előéletükről, a motivációikról, a hajtórugóikról. Mi vesz rá valakit, hogy a szabadságát, mi több, az életét kockáztassa egy 44 millió eurót érő rablással? Berlinről persze köztudott, hogy nem egy mintapolgár, aki szimplán passzióból rabol, de a csoport többi tagjánál sokat dobhatott volna a jellemábrázoláson, ha több szó esik ilyen kérdésekről.

Mégis, amikor a Berlin a patikamérlegen megtervezett rablás előkészületeire, kivitelezésére és következményeire fókuszál, akkor épp olyan lebilincselő tud lenni, mint az elődje. Az álcázás, a mesterterv tűpontos végrehajtása, a lebukás veszélye továbbra is rendkívül feszült pillanatokat tud eredményezni, amit normál esetben az is tovább fokozhatott volna, hogy Berlin történetesen a rablás szempontjából kulcsfontosságú nővel kezd viszonyba. Kár, hogy a feszültséget idővel aláássa az arányok sokat emlegetett felrúgása, amikor már a szappanoperát szakítja meg nyomokban ékszerrablás, és nem pedig fordítva. Az anyasorozat rajongói egyébként két régi arc visszatérésének is örülhetnek, ami bár sokaknál inkább a fanservice határait súrolta, én imádtam ebben a régi-új szerepkörben látni őket.

Végszóként egyértelműen kijelenthető, hogy Berlin karaktere jóval többet érdemelt egy ilyen csapnivaló forgatókönyvnél, ami ugyan minden aspektusában próbálta megidézni A nagy pénzrablás varázsát, de ebben ha nem is csúfos, mindenképpen enyhe kudarcot vallott. Nézette magát, jobb pillanataiban egészen remekül működött, de az érdeklődést nem sokáig tudta fenntartani. A befejezés erősen sejteti a lehetséges folytatást, aminél csupán remélni tudom, hogy kiküszöböli az első évad gyengeségeit.