Mikor a világ 2014-ben legelőször vehette szemügyre az eleinte a Kanadában élő testvérpár, Chad és Jared Moldenhauer szerelemprojektjének indult Cuphead előzetesét, már ekkor lehetett sejteni, hogy valami igazán különleges dologgal lesz dolga az embernek. A 30-as évek klasszikus rajzfilmjeit idéző, kézzel rajzolt grafika a Dark Soulsokat megszégyenítő nehézséggel párosulva már ekkor olyan hangulatot árasztott magából, hogy nem is volt kérdéses, ebből bizony még több kell. Három évvel és kis milliónyi csúszással később a Cuphead végül elkészült, a játékos közösség pedig egyetlen emberként vetette rá magát a címszereplő és tesója, Mugman kalandjaira. A több mint hétévnyi fejlesztésből eredő, abszolút megérdemelt siker után 2019-ben aztán az egyre inkább a játékosok kegyeit kereső Netflix bejelentette, hogy bizony ők is szeretnének maguknak egy szeletet a Cuphead sikerének tortájából, így animációs sorozatot készítenek a játékot fejlesztő Studio MDHR segítségével, hogy az elkötelezett rajongókon kívül egy teljesen új célközönséggel is megismertessék Cupheadék nem mindennapi kalandjait.
A bejelentés után nem egészen három esztendővel később meg is érkezett a magyarul Csészefej és Bögrearc címre keresztelt animációs széria, ami nem kevesebbet ígért, minthogy visszahoz valamit azokból az animáció aranykorának tekintett időkből, mikor még a Walt Disney Animation Studios, valamint a legendásnak számító 1940-es Superman rajzfilmet megalkotó Fleischer Studios berkeiből kikerülő alkotások határozták meg a műfaj éppen aktuális irányvonalát. A The Cuphead Shownak így nem volt könnyű dolga abban, hogy valamiképpen megidézze ezt a mára letűnt korszakot, de szerencsére a készítők állták a sarat, noha a játék elkötelezett rajongói valószínűleg már nem biztos, hogy ennyire elégedettek lesznek. A tizenkét darab alig negyedórás epizódból álló széria ugyanis hozzáállásában egyértelműen inkább a fiatalabb korosztályt célozza meg mind humorban, mind pedig az elmesélt történetek összetettségében, így a videojátékot behatóan ismerők nem is egy kisebb-nagyobb változtatással fogják szembe találni magukat, ami ugye egy adaptáció esetében - pláne, ha az egy őrülten nehéz run & gun játék - szinte megkerülhetetlen lépés.
A két bajkeverő, néha kissé hiperaktív, de a jó szándéktól vezérelt címszereplő Cuphead és Mugman esetében azonban nem igazán beszélhetünk ilyesmiről, hiszen a két bajkeverő csészefejű sosem rendelkezett komolyabb személyiségjegyekkel, mármint azon túl, hogy mindketten irtó lelkesek tudtak lenni akár a legfélelmetesebbnek tűnő bossharcok közepette is. A sorozatban látható inkarnációikról ezzel szemben szinte azonnal meglehet mondani, hogy kettejük közül melyikük sántikál állandóan valami rosszban, elvégre milyen kalandok azok, ahol Cupheadék nem sodorják bele magukat valami teljesen indokolatlanul életveszélyes, ám roppant vicces, a régebbi klasszikus értelemben vett Bolondos dallamokat megidéző szituációba, melynek a végén általában mindig valaki más - sokszor pedig maga az Ördög - húzza a rövidebbet. Már amikor persze ő kerül a reflektorfénybe, mivel a nagyobbrészt epizódikus módon felépülő széria 12 epizódjában alig 4-5-ben fogunk találkozni vele, ami nagy kár, hisz Luke Millington-Drake orgánumával óriási telitalálatot lőttek a castingosok, de jobbkezét, az egocentrikus King Dice-ot megszólaltató, néhai jazz énekes Cab Calloway stílusjegyeit megidéző Wayne Brady alakítását is órákig el tudnánk hallgatni.
Ami meg a magyar szinkront illeti, ezzel kapcsolatban sincs szégyenkeznivalója senkinek, Hamvas Dániel és Hám Bertalan kifejezetten remek munkát végeznek Csészefej és Bögrearc magyar hangjaiként, ahogyan Rajkai Zoltán - Vida Péter párosa is szépen elkapta Az Ördög és Kockakirály stílusát, habár a dalbetéteknél, azt kell mondanom, hogy bizony itt az eredeti változat viszi a prímet. Én mindenesetre mindenkinek csak azt tudom javasolni, hogy első körben mindenféleképpen az angol hanggal kezdjetek bele a The Cuphead Showba, mert hiába sikerült jól a magyar változat minősége, az eredetivel ellentétben valami mégiscsak hiányzik belőle. Ha tippelnem kellene, akkor a hangkeverés lehet itt a ludas, de a kevésbé szinkronmániás nézőket ez persze nem fogja közvetlenül érinteni. Maximum abban az esetben, ha maguk is egymás mellé teszik a két verzióban hallható nem is olyan apró különbségeket.
A sorozat legnagyobb problémája azonban nem is konkrétan magához a The Cuphead Showhoz köthető, hanem sokkal inkább az azt elkészítő Netflix háza táján keresendő, akik jó szokásukhoz híven itt is eljátszották az animációs szériáiknál már bevett szokást, hogy kettébontják az egyébként egy évadhoz tartozó epizódokat, így hozva rosszabb tárgyalási pozícióba azok alkotóit. A nyáron érkező "második évad" fényében ez különösen rányomja a bélyegét a The Cuphead Show végső megítélésére. Ugyanis hiába szórakozunk jól a tizenkét darab alig 15 perces kaland során, ha ezek végére érve azon elhessegethetetlen gondolat kerít minket hatalmába, miszerint valójában egy indokolatlan módon befejezetlenül álló történettel volt dolgunk nemrég. És ha van valami, amit az emberek többsége biztosan ki nem állhat, az a poén végéről lemaradt csattanó.
Összességében véve a Csészefej és Bögrearc sorozatot jelenlegi formájában leginkább egy be nem váltott ígéretként lehetne jellemezni, ami bár minden elemében csodásan képes megidézi egy réges-régen letűnt kor szellemét, ám a mennyiség okán ez a múltidézés jelenleg inkább tűnik csak egy kellemes ízelítőnek, mintsem valóban teljesértékűnek tekinthető nosztalgiautazásnak.
