Évadkritika: Dark - 3. évad

|

Minden, aminek kezdete van, véget is ér!

Elcsépelt kijelentés a fenti, de ettől még igaz, ugyanakkor pont az a fajta igazság, amit a modernkori sorozatgyártók nem igazán képesek megérteni, avagy hajlandóak elfogadni. Ha van is egy jól behatárolható, avagy működőképes ötletük, általában addig nyújtják, amíg csak pénzt - no meg nézettséget - lehet facsarni belőle és sokszor mire a végére érnek a koncepció árnyéka, avagy paródiája régi önmagának. Jó példa erre az Így jártam anyátokkal!, amelynek például az amúgy szerethető és működőképes narratív ötletében volt 4, maximum 5 szezonra való és kilencnél fejezték be, a Supernatural hamarosan végleg lezáruló 15. évada pedig a bizonyíték arra, hogy a sorozat jó ideje már csak a rajongókért van, ezzel is jelezve, hogy a piaci, avagy a rajongói érdekek felülírják az ésszerűséget. És ezekkel, valamint kismillió, évadról évadra vergődő sorstársával ellentétben itt van a németek üdvöskéje, a Dark, avagy kvázi a hiba a mátrixban.

Hirdetés

Egy sorozatot - pláne ha az sikeres - általában nem szoktak a harmadik évaddal lelőni, hanem a már fent említett fejőstehén effektushoz folyamodnak, ha pedig sikertelen, akkor gyorsan el is temetik, mint ahogy arra a tavalyi, szintén Netflixes Daybreak is "remek" példa. A Dark azonban azért is nyilvánvaló anomália a mai sorozatkészítésben, mert a készítők, Baran bo Odar és Jantje Friese egyértelműen kijelöltek egy végpontot a szériájuknak. Méghozzá tették ezt az időutazás, a húrelmélet, a párhuzamos dimenziók, az előre elrendeltség filozófiájának folyamatosan gyűrűző, masszív sorstragédiákkal tarkított ösvénye mentén. Ezek már egyenként is megterhelő, egész sorozatok alapját szolgáló témák lennének, nemhogy együtt, azonban pont ebben is rejlik a Dark esszenciája. Hogy nem adja könnyen magát, igyekszik intelligens emberként kezelni a nézőjét, igényt tartani a maximális figyelmére. És ha ezt, mint néző meg is adjuk neki, hiába maradnak vakfoltok, hiába értetlenkedünk sokszor, a nagy egész összeáll, még ha ennek sokszor az ellenkezője is látszik.

A harmadik, befejező szezonra ez pedig minden eddiginél jobban áll. Az első évad hiába szolgált még csak bevezetésként, a karakterek ismertetésével, már ott is bőségesen kellett összpontosítani, hogy ki kinek a kicsodája melyik idősíkon, avagy melyik idősíkról. (A hibátlan casting azért sokat segített mindezen.) A második ahelyett, hogy kényelmesen hátradőlt volna, csak még nagyobb fokozatra kapcsolt, újabb idősíkok és karakterek behozatalával, ezzel együtt mind a filozófiai kérdésekbe, mind a karakterdrámába jobban belement (az a két apa-fia találkozás minden értelemben letaglózó), nem beszélve az elméleti fizikai kérdésekről és az időutazós sztorik állandó sarokpontját, a paradoxonokat, az időhurkokat nem hogy elmismásolta, avagy kikerülte volna, hanem a nagy egész kulcsfontosságú részévé tette. És aztán évad végi cliffhangerként behozta a párhuzamos világokat is a megoldó egyenletbe.

Utóbbi sokaknak a semmiből előrángatottnak hathatott ugyan és talán a befejező évad után ebben csak megerősítve érzik magukat, mondván nem használták ki azt kellőképpen, ezzel mindenképp vitába szállnék. Már csak azért is, mert formanyelvileg, tudatos motívumok vonulnak végig a szezonokon, érdemes megnézni mindhárom évad nyitóepizódját, hogy azok (vizuális) elemei miképp reflektálnak a másikra, avagy annak a bizonyos sárga kabátnak a jelképes szerepét és hogy ez a végjátékra a szereplők formálódásával együtt miképp tűnik el. A befejező évad pedig a párhuzamos dimenziókkal együtt behozza az önismétlés kényszerű elemét is.

Ismerjük az összetevőket (vagyis a szereplők nagy részét), mégis teljesen más közegben, megvilágításban, avagy szemszögből. Utóbbi szó szerint igaz, hiszen az eredeti helyszíneket folyamatosan tükörképként használják (pl. Martha/Jonas szobája, az iskola), akárcsak egyes szereplők cselekedeteit a már megismertekre. Azonban az új szezon egyik hibája nem ebből a kényszerű önismétlésből fakad, hanem leginkább Martha karakteréből. Ennek a szériának ha nem is feltétlen a szó szoros értelemben vett főszereplője, de mindenképp kulcsfigurája, vezéralakja Jonas, akinek megpróbáltatásait, vágyait, tragédiáját a kezdetektől átérezhettük (hála Louis Hoffman erőteljes játékának) és ez most sincs másként, ha ő van a színen. A probléma az, hogy hiába vonult végig az eddigi szezonokon a kapcsolata Martha figurájával és nyert kulcsszerepet az ő románcuk ebben az egész egyenletben, mindezt beárnyékolja, hogy Martha igazából sosem volt izgalmas, avagy érdekes figura (Jonas számára volt az), számtalan más karakter és történetszál érdekfeszítőbb volt az övénél (Pl. Claudia, Ulrich, Noah). Ezen pedig az sem tud segíteni, hogy az új dimenzióban ő a kulcsfigura, mert hiába sűrítik bele 8 részbe vele azt, amit Jonas karakterével durván 2 évad alatt, a motivációi is teljesen máshonnan fakadnak.

Ez viszont egyértelműen a nagy egészt szolgálja, tudatos alkotói döntés része, nem ötlettelenségé, vagy lustaságé, még ha a hatásfokát tekintve ez a része gyengébb is, mert közben a sorozatnak még több idősíkkal és dimenzióval kell zsonglőrködnie, miközben a vallási párhuzamok, új rejtélyek, filozófiai kérdések a megoldásra való törekvése is feszíti az egészet. És nem hazudok. Sokszor annyira tömény, annyira depresszív a lassúsága mellett - főleg az évad első fele - hogy azért könyörög az ember, hogy legyen már vége, kapja meg végre a megoldásokat a kérdéseire. 

Szerencsére azonban majd minden részben szolgáltat olyan WTF pillanatokat a Dark, hogy képes fenntartani az esetlegesen lanyhuló figyelmünket, másrészt hajtani minket a végjáték felé. Hogy aztán szépen meg is adja a válaszokat. Nem feltétlenül mindet (az egyik folyamatosan felmerülő - amúgy lényegtelen - kérdésből még viccet is csinálnak), de az összes lényegesre maximálisan kielégítő, megkockáztatom felszabadító, gyönyörű feleletet adnak, még ha nem is olyat, amilyenre számítana az ember.

Mindezt pedig teszik úgy Odarék, hogy az amúgy is nehezen átlátható családi kapcsolatokat, időhurkokat, kérdéseket elképesztő mód tovább bonyolították. Tovább és nem túl, ez pedig fontos különbség, ugyanis mindennek és mindenkinek megvan a maga értelme és szerepe ebben az elképesztően komplex egyenletben, ami után a Christopher Nolan-összes is kellemes esti mesének tűnhet csupán. De kevés sorozat mondhatja el azt magáról, hogy ezután saját sorsunk előre elrendeltségén elmélkedjünk, vagy azon, hogy a múltban hozott döntések (akár a mieink, akár másoké) hogyan fodrozódnak tovább az idő folyamán, kire milyen hatást gyakorolnak. A Dark azonban ha nem is játszi könnyedséggel és nem is minden ízében makulátlanul, de a messzi földön híres német precizitásnak hála eléri mindezt és pont ezzel válik garantáltan megkerülhetetlen klasszikussá. Most és mindörökké.

Dark - 3. Évad

Kinek Ajánljuk
  • Az első két évad rajongóinak!
  • A filozófia, időutazás szerelmeseinek!
  • Akik szeretnek agyalni a sorozatokon!
Kinek Nem
  • Akiknek megfekszi a gyomrát a lassú, keserű drámázás!
  • Ha nem szeretjük a filozófiai létkérdéseket!
  • Időutazóknak!

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.