A tinilét egyik állandó velejárója az önállóságunk keresése. Ez az a korszak, amikor egyre inkább kitörünk szüleink árnyékából, egyre több a titkunk és már nem osztunk meg mindent anyuval és apuval, ebből fakadóan szociális közegünket is egyre inkább a barátok, az iskolai környezetünk adja, miközben próbálunk rájönni, hogy mire is vagyunk képesek egymagunk. Ez a különböző tini és családi komédiáknak állandóan visszatérő eleme, így a műfaj koronázatlan királyának, John Hughesnak és követőinek filmjei is nem egyszer erre épültek. A leginkább evidens példának ott van a Reszkessetek, betörők!, amely még azt se várja meg, hogy Kevin McCallisteren látványosabban kiütközzenek a pszichopátia elemei, vagy a komolyabb drog addikció és inkább tündi-bündi rosszcsont lurkónak ábrázolja, a Meglógtam a Ferrarival viszont már a kamaszlét önfeledtségétől való búcsúzást, A nulladik óra a tinédzserkor komplexitását, a szülői elvárásoktól való megroppanást taglalja, míg a Kipurcant a bébicsősz, anyának egy szót se! a felnőtt létben való helytállásról mesél. És még melyik műfaj szól a világban való helytállásról?! Az apokaliptikus, világégés után játszódó mozik!
Ha a Daybreaket röviden kellene jellemezni, akkor azt lehetne mondani, hogy olyan, mintha John Hughes megcsinálta volna a maga posztapokaliptikus, zombikkal tarkított Mad Maxét, 10 órában. Jelen sorozat alaphelyzete szerint rejtélyes atomrobbanás pusztítja el Los Angeles és a kaliforniai Glendale felnőttjeit, akik zombiként vegetálnak a még élőkön, akik normál esetben természetesen túl fiatalok lennének az alkoholizáláshoz és az adózáshoz. LA romjain a tinik a suli hierarchia rendszeréhez hasonlatosan klikkesedtek, alakították ki a territóriumukat, élet-halál harcot vívva egymással és így próbálják túlélni a rothadó mindennapokat, aminek közepén magányos szamurájként rója a maga útját Josh Wheeler, hogy megtalálja gimis szerelmét, Samet, de helyette furcsábbnál furcsább barátokra és ellenségekre tesz szert. Hogy mennyire egyértelmű Hughes munkásságának hatása, azt nem csupán a Meglógtam a Ferrarival eredetijére hajazó cím (Ferris Bueler Day's Off => Daybreak), az abból átemelt, a negyedik falat ledöntő narráció, hanem Ferris Bueller maga, Matthew Broderick is aláhúzza, aki egy egyszerre rá jellemző és tőle szokatlan szerepben brillírozik.
Sőt! Hughes hatása annyira erős, hogy maga a zombi és mutáns hordák léte teljesen mellékes és a szereplők útja, tinédzser mivoltukból fakadó, önmagukhoz és egymáshoz fűződő viszonyrendszere határozza meg a sorozatot. No meg az a fiatalos szertelenség, amivel nemhogy az egész apokalipszishez, hanem a filmhez, elsősorban annak narratívájához állnak! A Daybreak egyik legnagyobb bravúrja, hogy ezzel a fiatalos pimaszsággal rázza fel a már jól bejáratott elemeket. Kvázi mind a 10 epizód eljátszik ezekkel és noha Josh a központi figura (a nyegle Colin Ford telitalálat, egyszerre hétköznapian laza tini és romantikusan esetlen hősfigura), szépen adogatják át a karakterek egymásnak a stafétát újabb és újabb narratív megoldásokat bevetve és kifordítva. (Az év egyik legzseniálisabb - nem csupán sorozatos tekintetben vett - pillanata, amikor két szereplő flashbackeken keresztül kergetőzik egymással.) Persze ez nem véletlen, hiszen Brian Ralph a sorozat eredetijéül szolgáló képregénye is ezzel az eszközzel él, de a mozgókép ezeket a fajta narrációkat mindenféleképpen szellemesebben tudja alkalmazni, ezzel nem csak lerombolva azt a bizonyos negyedik falat, hanem tégláról téglára újraépítve azt, amelyekben teljes természetességgel váltogatják egymást a kacagtatóan humoros és a szívfacsaró momentumok. Remélem Ryan Reynoldsék jegyzetelnek a következő Deadpool-mozihoz!
Továbbá innen fakad a sorozat másik nagy erénye, hogy rettentő kiegyensúlyozottan bánik fő figuráival, akik ráadásul nem is akármilyenek! Mivel nem kívánom lelőni senkinek sem a poénokat és relevációkat, ezért csak annyit mondok, hogy mindenki könnyedén megtalálhatja a kedvencét, avagy kedvenceit, ami után Josh figurája akár még unalmasan is hathatna. De szerencsére ez nem történik meg és a nyolcadik epizódban a Sophie Simnett által egyszerre bájosan és intelligensen alakított Sammel egy hol szórakoztató, hol érzelmi gyomrost bevívő kis kamara darabot adnak elő. Ha korábban nem is, itt válik egyértelművé, hogy a Daybreak nem csupán (egy 10 órás) tinifilmnek elsőrangú, hanem zombifilmnek és posztapokaliptikus mozinak sem utolsó.
Ugyanis hiába csoszognak ott valahol a partvonalon ezek a zombik (vagy ahogy itt nevezik őket: ghoulie-k), a zsáner társadalomkritikai vonulata éppenhogy annyira erős, mint például Romero filmjeiben voltak. Persze teszi ezt a tinik szemén keresztül, elsősorban őket megszólítva, de éppen úgy beszélve a címkézésről, azok elfogadásáról, vagy éppenséggel az azoknak való megfelelésről, mint mind a fiatalabb, mind az idősebb korosztály elcseszettségéről regélve. Ráadásul a fináléra látványosan beleáll az elvárásainkon keresztül a nemek közti különbözőségekbe és egyenlőtlenségekbe, amiből fakadóan valószínűleg lesz is sokak részéről anyázás, de mindenféleképpen izgalmas helyzetet teremt a következő szezonra.
Merthogy garantáltan lesz második évad, amire vonatkozóan számos szálat elhintettek már most az alkotók és amire a kreátor Brad Peytonéknak (ööö... Kutyák és macskák: A rusnya macska bosszúja, Törésvonal, Tombolás) már elmondásuk szerint is megvan a koncepciójuk. Csupán annyi kérésem lenne, hogy néhol legyen csak összeszedettebb (a finálé nem egy megoldása a felvezetés ellenére is légből kapottnak hat), de maradjon ugyanennyire vicces, érzelmes és szellemesen intelligens. Utána felőlem jöhet a világvége.