Sam Levinson új, izraeli minta alapján készült, nyolc epizódból álló sorozata első blikkre becsapós lehet. A nyitóepizódot nézve akár arra is következtethettünk volna, hogy nem fog másból állni, mint egy folyamatosan vizuális ingerekkel pulzáló, kliséket puffogtató tinisorozat, amely megállás nélkül fogja majd szembesíteni a nézőket a depresszió, a lelki nyomor legmélyebb bugyraival. Akkor, e sorok írója a kritikájában kiemelte a pilot epizód abszolút lelombozó hatását, amely így a Csernobil után úgy hatott, hogy az HBO továbbra sem szeretné, hogy jó kedvünk legyen. Megkövetem magam, az első epizód - amiként az általában lenni szokott - csupán egy apró részlete volt a nagy képnek és mint utóbb kiderült, sokkal többet nyújt ez a sorozat, mint azt gondoltuk volna.

Habár még az openingben a drogfüggő, mentálisan ingatag Rue (Zendaya) volt a középpontban, az ő történetét nézhettük és az ő, világgal szembeni folytonos hadakozását ismerhettük meg, a többi epizód lehetőséget nyújtott arra, hogy több látásmódot is megismertessen a nézővel. Rue ugyan, mint egyfajta mindentudó, önironikus narrátor folyamatosan jelen van (személye, karaktere erősen rányomja a bélyegét a kész alkotásra), de Levinson hősnője által a többiek is megkapják a maguk történetét. Minden egyes epizód más-más karaktert helyez kicsit jobban a reflektorfénybe és bár elsőre önismétlőnek hathat ez a metódus, az, hogy minden nyitójelenetben átfutja az adott figura fél élettörténetét és problémáit, mégis izgalmasnak hat és mindig kicsit más megvilágításba helyez bizonyos történéseket, dolgokat.

Ebből fakadóan az Eufória egyik legnagyobb érdeme éppen az, hogy különböző perspektívákat ütköztet és ezáltal a nézői előítéletekkel is eljátszik. Gondoljunk bárkiről bármit még az első jelenetekben, vagy éppen a későbbiekben, Levinson és csapata garantáltan elbizonytalanít bennünket - és ha nem is tűzik ki céljukul azt, hogy egy karakter szimpatikussá váljék, elkövetnek mindent annak érdekében, hogy ne legyen egyoldalú a helyzet. Ez a karakterábrázolás egyben kéz-a-kézben jár azzal a szándékkal, hogy már-már kényelmetlenül aktuális legyen az alkotók által felvázolt világ. Ez már Rue-nál is megfigyelhető volt, aki a szeptember 11.-i terrortámadással egy napon látta meg a napvilágot, ezzel predesztinálva zilált életét, de a többieken is megfigyelhető az, hogy a mai kornak megfelelő problematikákkal néznek szemben, vagy azokban pácolódnak. Levinson úgy dobja be a toxikus maszkulinitást, a drogfüggőséget, illetve az internet jellemroncsoló, karaktergyilkos világát, hogy elkerüli a szentbeszédet, nem ítélkezik és nem akarja megmondani a tutit. Az ő olvasatában valahol a szülői gondoskodás és a társadalmi felelősségvállalás metszéspontjában kereshető a hunyó, valahol ott találja meg az okot az új generáció züllésére és önsorsrontására. Ami a szülők konkrét szerepeltetését illeti, láthatóan csekélynek mondható, ám kulcsfontosságukat mindegyre kiemeli: legyen szó az apákról, akik görcsösen és kemény kézzel próbálnak fiaikból sikeres, edzett lelkű sportolót formálni, vagy anyákról, akik vagy asszisztálnak kislányuk helytelen döntéseihez, vagy ami még rosszabb, nem is érdekli őket, csak messziről figyelik őket. Mintha nem tudnák, vagy nem is akarják észrevenni azt, hogy a jövő generációjának felelőssége javarészt az övék (ahogy az egy nagyon szép monológban a záróepizódban kimondva-kimondatlanul is ott van).

Legyen azonban ez a világkép bármennyire sötét és frusztráló, az HBO sorozata minden ocsmányságával együtt meglepően és megkapóan szép is tud lenni: nem csupán a vizualitást nézve tudom ezt mondani (amelyet szintén az egysíkúság elkerülését szolgálja), a belbecs is szolgál megannyi megható pillanattal. Nem egy nihilista kórképet látunk, hanem egy olyan látképet, amelyben a szerelem, valamint a szeretet az egyik legfőbb formálóerő és amely egyszerre emeli fel és húzza le a mélybe a karaktereket. Legjobb példa erre Rue, aki a lázadó és szabad szellemű Jules-zal (Hunter Schafer leplezetlen szertelenségével egyből behúzta magát a szívembe) kerül közelebbi, szerelmi viszonyba és akihez való kötődése egyszerre nyújt érvet és ellenérvet arra, hogy leálljon a drogokkal. Szerelmük ábrázolása a sorozatnak a legjobb pillanatai közé tartozik: szépek, ártalmatlanok, egyben pedig végig ott van az egésznek a fenyegető illékonysága.

Szókimondása és profán őszintesége a sorozatnak megannyi humoros (sokszor feketén humoros) pillanatot szül, ahogyan a valóságtól elemelt ábrázolásmód, stílus is magával hordja a verbális és vizuális gegeket egyaránt (Zendaya farok-képekről való kiselőadása és demonstrációja például térdcsapkodósan zseniális), amely szépen oldja, könnyebben befogadhatóvá avanzsálja az amúgy nehézkes témákról való értekezést. Persze ehhez nagy segítség még Zendaya lezser és hiperérzékeny alakítása is - jelenléte mindig üdítőnek hat, ugyanakkor a sorozat teret enged neki ahhoz is, hogy szélesebb skálán mozogjon az érzelmek kifejezését illetően.

Az Eufória tehát vitán felül egy erős és figyelemre méltó sorozat, amely ugrik egy fejest a kamaszkor kátrányosába, hogy aztán felfedezze magának a mélyen húzódó sebeket és az alig észrevehető, de intenzíven jelenlevő szépséget is. Kicsit fejbe vágott nézőként, de mind vizualitásával, mind pedig színes karaktereivel le is nyűgözött és bár kicsit fájó, hogy az utolsó epizód lógva hagyott több szálat is, azok az utolsó percek így is, úgy is lenyűgözően euforikusak. És különben is: a folytatás már be van jelentve, úgyhogy túl sok panaszra nincs ok.