Bár szinte mindegyik Fallout-videojátékhoz volt szerencsém (még a mobilos Fallout Shelterhez is), nem mondanám magam szakértőnek vagy a keményvonalas közösség tagjának: a Bethesda 1997-ben elrajtolt posztapokaliptikus szériáját inkább csak kedvelem, mintsem rajongok érte, és hiába vagyok tisztában a főbb történésekkel, vagy tudom megkülönböztetni az egyik játékot a másiktól, nem ismerem kívülről őket, mint a vérbeli fanok. Ha olyasvalaki véleményére vagytok kíváncsiak, aki kvázi az anyatejjel szívta magába a Fallout-esszenciát, akkor célozzátok meg a GS kritikáját, alább viszont arra számíthattok, hogy olyasvalaki írja le a tapasztalatait a sorozattal kapcsolatban, aki többnyire járatos ebben a világban, ugyanakkor a laikusokat is képviseli. 

Több minőségi videojátékos filmet és sorozatot is kaptunk az utóbbi időben, Hollywood ismét ráérzett a játékiparban rejlő pénz szagára, és jobb esetben ehhez a szándékhoz olyan alkotók társulnak, akik értik és érzik az alapanyagot. A The Last of Us sorozat esetében is a Naughty Dog és Neil Druckmann bevonódása adta meg azt a bizonyos pluszt, ami valószínűleg szükséges volt a sikerhez, és 2023 egyik legnagyobb durranása lett belőle. Tematikájában (világvége hangulat, az emberiség maradéka küzd a túlélésért) a TLoU-hoz hasonló a Fallout is, amelyben szintén nyakig merültek a franchise készítői, élen a Bethesda Game Studios fejével, Todd Howarddal. Az összehasonlítás elkerülhetetlen a műfaj és a koncepció miatt, de a Fallout abszolút nem marad szégyenben a The Last of Us-szal szemben, sőt sokkal bevállalósabb és szórakoztatóbb lett annál.

Nagyon sok múlik azon, hogy milyen egy sorozat pilotja, ugyanis nemcsak meg kell alapoznia a teljes évadnak, fel kell festenie annak tétjeit és ízelítőt adni a hangulatából, hanem el is kell érnie, hogy mindezekkel felkeltse annyira a néző figyelmét, hogy az azonnal indítani akarja a következő részt. A Fallout-rajongó hírében álló Jonathan Nolan a társaival (alkotópartnere, Lisa Joy, valamint Graham Wagner, Geneva Robertson-Dworet showrunnerek) hibátlanul ugrották meg ezt az akadályt: a legelső epizód egyszerre ismerteti meg velünk három főszereplőnket és azt a közeget is, amelyből jönnek.

Lucy (Ella Purnell - Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei, Yellowjackets) például azon menedékek egyikében él látszólag gondtalanul, amelyeket az emberiség túlélésének érdekében építettek atomkatasztrófa esetére. A lány idilli életében az jelenti a legnagyobb problémát, hogy férjet találjon magának, amely össze is jön a szomszéd menedéknek köszönhetően, csakhogy a nász nem éppen úgy alakul, ahogy szerette volna és Lucy abban a pusztaságban találja magát, amellyel azóta riogatták, hogy az eszét tudta. Naivitása, becsületessége, segítőkészsége, szerethetősége és az idegen világban nulláról való indulása elérik azt, hogy vele azonosuljunk a leginkább személyes küldetése során (mintha csak a videojátékban indítanánk el a kampányt), személyisége pedig számos mókás pillanatot eredményez, ami nagyban elősegíti, hogy a szívünkhöz nőjön. Az ő szemén keresztül Nolanék nemcsak azt érik el, hogy bemutathassák ezt a számos furcsaságot és még ennél is több veszélyt tartogató világot, hanem azt is, hogy eljátszadozzanak azzal a mérleggel, amelynek egyik felén az elvek, a másikon a túlélés érdekében meghozott döntések vannak.  

Vele szemben ebben a kegyetlen világban otthonosan mozog a sorozat talán legvagányabb karaktere, a ghoul fejvadász Walton Goggins (A törvény embere, Kemény zsaruk) megformálásában, aki a legfontosabb összekötő kapocs a múlt és a jelen között. Általa ismerhetjük meg, hogy mi történt 200 éve a világban, amikor még Cooper Howardként a menedékeket összehozó Vault-Tec reklámarcaként dolgozott, amivel fokozatosan építik fel azt, amit végül a posztapokalipszis során megismerünk. A pilot talán legerősebb pillanata hozzá kapcsolódik, és a későbbiek folyamán is érdekes nézni, ahogy az egykor még becsületes férfiből miképpen válik az önös érdekekért bárkin átgázoló szörnyeteg, akinél azért néha még felsejlik az emberiség szikrája. Akármennyire tökös tud néha lenni Lucy, egyértelműen Goggins figurája kapta a legmenőbb kinézetet és jeleneteket, a színész pedig kollégáihoz hasonlóan láthatóan lubickol a szerepben. A fejvadász szála már csak azért is különleges, mert építi azt a nukleáris töltetű természetfeletti faktort, amely Fallouttá teszi a Falloutot: a ghoulok ugyanis ennek az univerzumnak az egyik legérdekesebb faja, amelynek érdemes utánaolvasni.

A harmadik kerék a gépezetben Aaron Moten (Emancipáció, Stuart atya) Maximusa, aki a rend fenntartására és a háború előtti technológiák felkutatására szakosodott Acél Testvériség egyik újonca, és minden álma az, hogy a ranglétra aljáról felkerüljön olyan magasságokba, ahol egy saját erőpáncélt viselő lovaggá válhat, és nem kell eltűrnie, hogy fegyvernökként csicskáztatják. Miközben általa a katonaság is képviselteti magát és betekintést kapunk egy komoly frakció kulisszái mögé, Maximus lassan ráébred, hogy a testvériségről kialakított képe nem feltétlenül fedi a valóságot, és ideologizálása elhomályosítja az ítélőképességét is. Megpróbáltatásain keresztül a valahova tartozni akarás, a céltalanságba süllyedt világban való célkeresés jelenik meg, amelyet egészen átalakít az, amikor megismerkedik Lucyval. Mindhárman kifejezetten érdekes karakterek lettek, és Moten is igyekszik felnőni a feladathoz, hogy Maximus ne szoruljon háttérbe, de képtelenség nem észrevenni, hogy Purnell és Goggins színészi eszköztárai mennyire gazdagabbak Motenénél.

A Fallout sorozat mellékszereplői is kellően színesek ahhoz, hogy ne felejtsük el őket két perccel később, és a videojátékokhoz hasonlóan itt is hozzátesznek ahhoz a változatossághoz, amely ezt a posztapokaliptikus világot emlékezetessé teszi. A produkció ugyanis akkor a legélvezetesebb, amikor a fő történetszál célja felé haladva különféle váratlan események történnek hőseinkkel. Szervkereskedők, vízi szörny, szekta vagy éppen egy bádogváros furcsaságai - bármi is kerül az útjukba, mindegyiknél azt érezheti a néző, hogy szórakoztató, elgondolkodtató vagy elképesztő pillanatokban van része, és más sorozatokhoz képest egyik sem érződik elfecsérelt időnek, üresjáratnak vagy időhúzásnak. A Fallout szövetéhez annyira hozzátartoznak a mellékküldetések, hogy még az adaptációjában sem ütnek el. És Nolanék szerencsére nem finomkodnak: beleállnak az erőszakosságba, a társadalmi problémákba, és kendőzetlenül mutatják meg, hogy meddig képes lemenni az emberiség maradéka a túlélés érdekében. Mindehhez pedig páratlan látványvilág párosul: az Amazon láthatóan nem sajnálta a pénzt, és a sorozaton meg is látszódik minden egyes elköltött dollár, pazarul néz ki akár a külvilágot, akár a menedékek megvalósítását nézzük.

A Fallout sorozat tehát egyszerre elgondolkodtató és átkozottul szórakoztató, amely autentikusságával és kikacsintásaival a rajongók szívét célozta meg, megvalósításával és az alapanyag remek átültetésével pedig a Bethesda franchise-át nem ismerőket rántja be. Vannak ugyan megválaszolatlan kérdései (amik valószínűleg a második évadban meg lesznek magyarázva), kisebb következetlenségei, nem minden eleme van maximálisra csiszolva és lassan építkezik, de végig képes lekötni, a hangulatteremtést és a karikatúraszerű humort végig jól használja. Egyértelműen az egyik legjobb videojátékos feldolgozás, ami valaha készült. Mikor jön már a folytatás?

Hallgass meg egy másik véleményt is: