Miután vége lett a Fargo negyedik évadának 2020 novemberében, rögtön jöttek a megszokott kérdések, melyek egy esetleges ötödik szezon esélyeit latolgatták. A sorozat alkotója, Noah Hawley akkor még úgy nyilatkozott, hogy nem akarja feleslegesen túlnyújtani a szériát, de ha van egy ötlet, ami az eddigi legjobbnak tűnik, akkor nincs mit tenni, vissza kell térni Minnesota hófedte államába.
2022-ben az FX hivatalosan is megerősítette, hogy a Fargo visszatér, mi pedig nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy nem hiába.
Az a jelenség, miszerint a filmtörténeti léptékben megkerülhetetlen alkotásoknak hatásuk van a filmiparra és fennmaradó örökségük lesz, még nem szokatlan megállapítás, de Ethan és Joel Coen 1996-os mozija nem csupán műfajában és hangulatteremtésében alkotott maradandót, hanem konkrétan azonos címmel és helyszínekkel örökítette tovább Hawley sorozat formájában. Nincs szó izzadtságszagú "Coenkedésről", mégis kockázatot vállalt azzal, hogy minden idők egyik legjobb fekete komédiával fűszerezett bűnügyi thrillerének alapanyagából dolgozzon.
Ahogy minden eddigi évad, úgy az ötödik is egy önálló (és nyilván igaz…) történetet mesél el. Ezúttal 2019-ben járunk, a főszerepben egy édesanyával, Dorothyval (Juno Temple), akit már az első epizódban berángatnak a rendőrségre, majd elrabolnak egy rendkívül feszült home invasion-jelenetben, mely erősen emlékeztetheti a nézőket a filmklasszikusban látottakra. Igen, mindez a pilotban. Már akkor sejtjük, hogy a felszínes családi idill mögött meghúzódik valami sötét és elfojtott trauma, és ezt az érzést csak felerősíti a későbbiekben fokozatosan több játékidőt kapó Roy seriff (Jon Hamm), aki maga a megtestesült szélsőjobboldaliság és mellesleg hősünk volt férje, aki vissza akarja kapni "tulajdonát".
Nem merek részletekbe bocsátkozni a cselekményt illetően, mert itthon egyelőre még sehova nem került fel, de hiba lenne, ha néhány nappal az évadzárót követően ne kezdeném el ajánlani mindenkinek. Már a korábbi évadok is reflektáltak különböző társadalmi mechanizmusokra és normákra, de az ötödik etap még inkább fókuszba helyezi ezeket. A fekete humora és abszurd helyzetei ellenére talán itt tapint a legkényesebb pontra Hawley: a téma ugyanis nem más, mint a családon belüli erőszak. Így már nem csak a thriller műfajában igazán bevállalós a sorozat, de (az eddig is jelenlevő) tabudöntögető társadalomkritikájában is új szintet lépett. Ennek kapcsán kerül elő továbbá a politikai polarizálódás témaköre is, ám azt sem intézi el a sorozat néhány odavetett toposszal, hanem a maga szatirikus módján kiforgatja, és egymásnak ugrasztja a két oldalt.
Karakterekben és színészi alakításokban továbbra is nagyon erős a Fargo, legyen szó a főszereplőkről, ideértve a túlélő üzemmódba kapcsolt Dorothyt vagy a fundamentalista elveihez eltökélten ragaszkodó seriffet, de mellékszerepekben is olyan figurákat ismerünk meg, mint a szociopátia jegyeit magán viselő milliárdost Jennifer Jason Leigh alakításában, Roy fiát, az örök vesztest (Joe Keery), valamint a rendszerkívüli Ole Munchot, aki a coeni misztikum felélesztését hozta magával.
Technikailag, ahogy egyébként a gyengébben sikerült évadoknál sem, itt sincs kivetnivaló, remek az operatőri munka, jók a betétdalok, a rendezés és a forgatókönyv kifogástalan, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a drámainak, a feszültnek, a humorosnak vagy épp a meghökkentőnek szánt jelenetek egyaránt megférnek egymás mellett egy negyvenöt perces részen belül is.
Akik a - szerintem egyébként szórakoztató, de kissé vontatottra sikerült - negyedik évadot csalódásként élték meg és megijedtek, hogy elfogyott a szufla Hawleyéknál, megnyugodhatnak, a sorozat a régi fényében tündököl. A széles skálát felvonultató műfajegyvelegtől önmagában azonban nem lesz valami méltó a Fargo címre - és ez az egyik legfontosabb szempont, ahol az ötödik évad szintén jelesre bizonyított: ott rejlik a kegyetlenség mögött a bájosan naiv optimizmus, amitől igazán kerek és egész lesz a történet.
