Nagy szerelmem lett az első szezonjával múlt évben debütált Final Space, ami amellett, hogy jól elegyítette az utóbbi évek felnőtt rajfilmjeire jellemző debil humort a könnyfakasztó drámával, minden porcikájában érződött, hogy szívvel-lélekkel készült. Az új évadból sem hiányzik a sorozat ebből fakadó bája, egyes aspektusaiban fejlődött, van ahol ellenkezőleg, szóval ilyen egy lépés előre, egy lépés hátra utóíze lett Gary legújabb űrkalandjának.

Történetünk ott folytatódik, ahol az első évad végi nagy cliffhangernél abbamaradt: Gary és barátai egy nem kívánatos szövetséget kénytelenek kötni az első szezonból megismert Clarence nevű üzletemberrel, hogy megtalálják az összes dimenziókulcsot. Szándékosan fogalmazok a szinopszis esetében ilyen homályosan és röviden, hogy meghagyjam az izgalmat azok számára is, akik még csak most kezdenének bele a sorozatba. Az évadot átívelő történet fókuszvesztettebbé vált, gyakran lett olyan érzésem, hogy a McGuffin dimenziókulcs gyűjtögetés teljesen a háttérbe szorul a filler epizódok kedvéért, amik vagy arra koncentrálnak, hogy jobban megismerjük egy-egy szereplőjét a csapatnak, avagy egyszerűen valami őrült szituációba dobja be őket. Az első évaddal összevetve épp ezért érződik, hogy az ottani céltudatos történetvezetéssel szemben a jelen évadban néha úgy igazán nem halad előre a történet.

Az első szezon kritikájában kövér bekezdést szenteltem a Final Space humorának, illetve a humor és a komoly hangvétel keveredésének részletezésére, ezért nem szánnék erre itt is külön sorokat, viszont azt meg kell említenem, hogy a poénok terén meglehetős javulást éreztem. Nem állítom, hogy viccesebb az új évad, viszont a rossz értelemben fárasztó és kifejezetten feleslegesnek érződő viccek aránya megcsappant, illetve a drámai részekkel való átfedések is sokkal szervesebben voltak jelen. Vagyis jelentősen finomodott ez a sokat emlegetett debil poénkodás és valódi dráma elegye, az első évad szárnypróbálgatása után rátalált saját hangjára a Final Space. Külön piros pontot pedig Tribore karakterének újragondolásáért osztanék, akire korábban még úgy hivatkoztam, mint a sorozat legnélkülözhetőbb figurájára, ezzel szemben az új részekben a legszellemesebb jelenetek köthetőek hozzá. Az egyszerre lüke és rettentően menő vezetője az ellenállásnak pont ebből a kettősségből nyeri szellemességét, ami az egész sorozatra jellemző.

Ellenben hiányérzetem pont a főhőseink személyes drámája kapcsán akadt: az első évad erőteljes érzelmi pofonjavali és igazán megható pillanataival szemben ebben a szezonban kicsit mintha kötelező jelleggel kerültek volna be egy-egy epizód végén. Persze itt is akadnak szívszorító momentumok, de ezekből úgy igazán erős és a cselekménybe szervesen illeszkedő darabok inkább elvétve vannak jelen. Meg úgy alapjában érződik az egész szezon egy átívelő, felvezető történetnek, ami inkább ágyaz meg egy harmadik felvonásnak, minthogy önmagában helyt álljon.

Semmit se vesztett bájából a Final Space, ellenben sokkal csiszoltabb sci-fi kalandot sikerült összehozni a második évadra, amit a sorozat rajongói nem hiszem, hogy kevésbé fognak majd szeretni. A debil humor és komoly hangvétel váltakozása érezhetően kifinomultabb lett, a poénok is folyamatosan tartanak egy színvonalat, viszont olyan csontig hatoló, katartikus, szentimentális pillanat számomra már nem akadt, mint az előző szezonban, annak ellenére, hogy Gary és anyja kapcsolatából próbáltak minél több érzelmet kifacsarni. De várjuk mindannyiukat vissza a harmadik évadra, csak érkezzen minél hamarább!