Van egy jelenet a sorozatban, félideje lehetett már az évadnak - hősünk, Howard Silk (a szelídebbik változat) már egy pár napja átkerült a másik világba, hogy "képmásának" életét élje, ezzel is segítve a bérgyilkos utáni nyomozást. Bár nem volt benne a tervben, de csak úgy alakul, hogy megismeri másik énjének családját, időt tölt el a feleségével és kvázi két nap alatt rendbe rakja az összes elcseszett dolgot a "másik" lányával, akivel - mint azt láthatjuk - nincsenek túlzottan jó viszonyban. Tudni kell, az ő életében neje kómában fekszik, lánya komplikációk révén meg sem született, így nem pusztán mezei kíváncsiságról beszélünk, de valami elemi mozgatóerőről. Az általam felvázolt jelenet "csak" annyi, hogy Howard bekopog a lányához és megilletődve, csupaszív hangon megkéri őt, mesélje el mi történt vele, mi az, amiről ő lemaradt, mint apa. Jelenet vége, stáblista gördül. Szó sincs nagybetűs cliffhangerről, nem készül meghalni senki és nem derült fény ezeréves titokra. Egyszerűen csak arról van szó, hogy itt van nekünk egy ember, aki próbál rövid időn belül behozni olyan dolgokat, amik majdnem neki is megadatottak. Aki egy kicsit belekóstolhat abba, milyen az, ha megvan az, amit nem kapott meg. Tisztában van azzal, hogy nem az ő élete, mégis hajtja valami belülről. Valami, ami bármelyikünket hajtana.

 

A Képmás többek között az ilyen apróságok miatt is olyan nagyszerű sorozat. Pedig könnyedén hagyhatta volna a francba ezt az egész érzelmeskedést, megtehette volna, hogy "húha"-pillanatokkal, durva fordulatokkal és valami nagyon nagy rejtély félig megoldásával csalja magába a nézőt. Ehhez képest az eredmény bár tartalmaz egy-két fordulatot (az egyik kiváltképp olyan, hogy meglúdbőrözteti az embert) és úgy szumma-szummárum áthatja az egész szériát egyfajta kémfilmes hangulat, a lényeg mégis az emberen van. Justin Marksék tíz epizódból álló alkotása kisiklott életekről, elszalasztott lehetőségekről beszél és arról, hogy vajon mindez min múlik. Arról beszél, hogy kik vagyunk és kik lehetnénk, hogy mi kell ahhoz, hogy életünk olyan irányt vegyen, amiről egyébként nem is álmodnánk.  

 

A történet szerint Berlinben harminc évvel ezelőtt kialakult egy átjáró, amely a mi világunknak egy leutánzott, duplikált másába vezet. Értsd: egy tükör-univerzumról beszélünk, amelyben Te is ott vagy, én is ott vagyok, jó eséllyel ugyanazzal a családi háttérrel, tehát egyenlő esélyekkel indulva neki a nagyvilágba, de nincs kizárva, hogy történnek dolgok, amiktől totális változáson mehet át az egyik a másikhoz képest. A sorozat készítői ahelyett, hogy nagyon részletesen belevájták volna magukat a két világ részleteinek különbözőségeibe, inkább csak apró, de annál szignifikánsabb eltéréseket pedzegetnek meg - mintegy még érdekesebbé téve az amúgy sem túl unalmas koncepciót. Míg a mi világunk sorra vívja technológiai vívmányait, addig a tükörvilág ebben folyamatosan alulmarad. Míg a mi világunkban továbbra is esszük a sertésből készült ételeket, addig a másik világban mindezért kinevetnek bennünket, barbár szokásként titulálva ezt. A legfőbb feszültségkiváltó ok azonban egy ronda járvány, ami tükörvilágunkat kis híján elpusztította (a népesség nagy része odaveszett így is) és amelyért minket okolnak. A sorozat fő konfliktusa is innen indul, ahogyan a bonyodalmak is ebből fakadnak. Így kerül a képbe Howard Silk is, a szürkeegér, az irodakukac, aki bár ott dolgozik a tűzközelben, minderről semmit nem tud (az egész átjárósdi hatalmas államtitoknak minősül), amikor pedig felnyitják a szemét, a színtiszta döbbenet ül ki arcára, reakciója hebegés-habogás. Ezek után valahogy nem túl meglepő, hogy beledobják a mély vízbe (egy titokzatos bérgyilkos után nyomoznak, akinek a listáján ott van a kómában fekvő felesége is), másik énje átküldi maga helyett a világába, hogy kedvére nyomozhasson nálunk, hogy könnyebben felgöngyölítse a szövevényes ügyet.

 

Habár így leírva meglehet, kissé bonyolultnak hathat, annyira mégsem követhetetlen a végeredmény, épp csak nem árt megjegyezni jónéhány nevet és azt, hogy ki merre hogyan és mikor meg kivel (e sorok írójának néha nehezére esett a koncentrálás, de azért csak megoldotta a helyzetet). A lényeg azonban úgyis a humán tényezőn van. Ha nem is számíthat minden egyes karakter arra, hogy tökéletesen kidolgozott karakterívet kapjon, azért mindnyájan legalább addig eljutottak, hogy érdekesek legyenek. Ebből kifolyólag pedig nem csak J.K. Simmons szerepe az, amely érdekesnek bizonyulhat (bár tény, ő a főszereplő, az ő útját járjuk be mi is), de egy tucatnyi másik, relatíve mellékkarakter is megkapja a maga reflektorfényét. Így a már az első epizódban felbukkant bérgyilkoslányról is kiderül egy s más (akinél Justin Marksék a létező legnagyobb természetességgel, mindenféle mellékzönge nélkül ábrázolnak egy leszbikus kapcsolatot - ez a hozzáállás meglehetősen üdítőnek hat). Az alkotók tehát jó érzékkel az egysíkú karakterábrázolás helyett inkább az árnyaltságot választották. Nem voltak restek arra, hogy a két oldal szembenállását, a két oldal közötti konfliktust ne fekete és fehér harcának írja le, hanem többé-kevésbé jogos, a bürokrácia zajos útvesztőjében olykor megnyeglő konfrontációnak. A széria bár alapvetően fantazmagórián alapul, mégis nagyon jól rámutat arra, hogy nemzetek, csoportok inkább választják a megfutamodást, a makacskodást, semmint azt, hogy dialógust kezdjenek el folytatni az adott problémáról. Addig pedig, míg a nagyemberek, hierarchia csúcsán kakaskodó férfiak meghozzák ezeket a döntéseket, a kisember annak rendje és módja szerint eltipródik, összezsugorodik. Ahogy hirtelen kicsivé zsugorodik össze a mindenek mögött álló beépített ember, miután lelepleződött és miután számunkra, a nézők számára felfedi magát, lehántják az alkotók róla azt a maszkként szolgáló réteget, amely mögött felsejlik emberi valója. Az, akit bosszúállásra manipuláltak és akinek jó oka volt erre. Mert ha a megtervezett terrorcselekményt (a jelenet, amin megelevenedik, több, mint kellemetlen néznivaló) nem is lehet jó okkal igazolni, a mögöttes szándékot talán igen. 

 

A Képmás lassan szövi magát, de megéri ráfordítani a figyelmet. Pompás színészi játékai mellett (Simmons megkapó esendőségét nézve csak még jobban tisztelem a színészt, Olivia Williams pedig remek a jégszívű, de felolvadni látszó feleség szerepében) arra is veszi a fáradtságot, hogy néhány remek fordulattal ébren tartani a nézőt, de tekintetét minduntalan vétkező, problémás karakterein tartja, akiknek tükörmásain keresztül lamentálgat arról, mi fán terem a személyiség, mi fán terem az életpálya. Eljöhet-e olyan pont az ember életében, aminek hatására 360 fokos fordulatot vesz addigi útja? Akarnánk-e megismerni és nem sajátunkként elfogadni tükörképünk életét, amely jobbnak tűnik sajátunknál? (de még így is elég gondterhelt - ahogy Howard Silk-nél is láthatjuk). Valamint: lehet-e az ember egy ilyen rideg, bürokratikus, kémekkel teli világban tiszta szívű és JÓ anélkül, hogy eltaposná egy hatalmas csizma? Mondjuk úgy, az optimizmus nem nevezhető hívószónak a sorozatzárlatot illetően. Viszont még úgy is hatásos, ha azt gondoljuk, nem jön folytatás (pedig tudjuk: jön).