A szuperhősök egyik általános jellemzője, hogy miután megmentették a világot, vagy az aktuális jócsajt, esetleg egy súlyos tragédia érte őket, vissza tudnak vonulni saját magányukba, kispolgári életükbe. Ez alól kivételt képeznek (Superman mellett) az X-Men mutánsai. A képregények és a belőlük készült filmek egyik erőssége, hogy rávilágítanak arra, hogy ezeknek a figuráknak a nap minden percében együtt kell élniük a képességeikkel, a külsejükkel, vagyis úgy zusammen önmagukkal, amihez még a társadalom megvetése is társul, így nem csoda, hogy számos polgárjogi mozgalom, társadalmi kisebbség vetíthető ki rájuk. Ellenben nincs is annál nehezebb, amikor úgy kell önmagaddal együtt élni, amikor a fejedben sosem vagy egyedül. A Légió első évada ezt - ha messze nem is hibátlanul, de - rendkívül egyedi módon prezentálja, végre felfrissítve a szuperhősök már-már álmosító világmegmentését.

Mert mi is az átélhetőbb? Szembeszállni a tízmilliomodik világhódító őrülttel, vagy konfrontálódni önmagunkkal? Ha utóbbi jelenik meg a zsánerben - mert attól a legkevésbé sem idegen (sőt!) - akkor általában megmaradunk külső szemlélőnek és tudjuk, hogy a hős a magánéleti válságon előbb-utóbb túljut, legfeljebb a hogyan marad kérdéses. A Légió főhőse, David Haller azonban más tészta, és ezzel a showrunner, Noah Hawley is tisztában volt. Az a Hawley, akinél kreatívabb és egyedibb író jelenleg nem nagyon akad a sorozatok világában. Tető alá hozott két évadot a Coen-testvérek Fargoja alapján, amelyek mégis megállnak a saját lábukon (még talán rá is licitálnak a forrásműre) és jövő hónapban itt a harmadik szezon, de két évad között levezényelte minden szuperhős sorozatok legegyedibbjét (jah és mellesleg még könyvet is írt). Ugyanis David Heller a legnagyobb csatákat a fejében vívja, aminek a kimenetele is kétséges, így nem tudhatjuk, hogy hőssé, vagy antihőssé válik az évad végére.

Ebben pedig közrejátszott az is, hogy Hawleyék majdhogynem mindent felrúgtak, ami a hagyományos történetmesélést illeti. A megszokott narratív elemek folyamatos figyelmen kívül hagyása, a néző - és egyúttal maguk a szereplők - folyamatos bizonytalanságban tartása a show elengedhetetlen kellékeivé váltak. Hol kezdődik a valóság és hol az illúzió, avagy ami a fejben történik, az lehet valóságos? Hawleyék az évad során ügyesen dobálták fel a kérdéseket, de egy-egy megválaszolása után kétszer annyi kérdőjel sorakozott körülöttünk. Mindeközben ment a harc David lelkének az üdvéért fizikai és asztrális síkon egyaránt emberekkel és belső démonokkal szemben, miközben megnyugvást mi más is hozhatna, mint a szerelem?

Ha lehántjuk a pszihedelikus leplet, a David Lynch, valamint Richard Kelly vizualitását és abszurditását idéző tónust (de még Stanley Kubrick is befigyel), akkor rájövünk, hogy maga az alapkoncepció nem is annyira bonyolult, "csupán" remekül van elmesélve. Hawleyék a kreativitásukkal és intelligenciájukkal kompenzálták az olcsó költségvetést: a hol szándékolt, hol kevésbé egyértelmű utalások például Verne Gyulára, a zenehasználat (Pink Floyd, Bolero, Children of the Revolution) megfejelve a már említett vizualitással. A Légió csak ritkán emlékeztet minket arra, amit egy szuperhősös sorozattól elvárunk - ráadásul már egy meglévő(?) franchise darabja - és éppen ezért válik egyedülálló és megkerülhetetlen jelenséggé.

Az évad folyamatosan emeli a téteket, míg a 7. részre eléri az abszolút audiovizuális csúcspontját, amelyben kép és zene, intelligencia és színészi tehetség ritkán látható csodás, vicces és mégis ijesztő egyveleggé olvad össze. A finálé ezzel már érdemben nem is tud (vagy talán nem is akar) mit kezdeni és kicsit hasonlóan járt, mint a Stranger Things tavaly: egyszerre kellett lezárni a szezont és felvezetnie a következőt, ennek alárendelte a védjegyeit, és ezért szereplőket hozott vissza, vagy rakott a partvonalra.

A sorozat talán egyetlen érdemi negatívuma, hogy karakterei nem kerülnek maximálisan egyensúlyba egymással. Többük elsikkad a végére, nem sikerül érdemben kifejteni őket, élén Ptonomy-val, vagy Amy Hallerrel, habár utóbbinak legalább van egyfajta dramaturgiai funkciója, míg előbbi egy szimpla statisztává degradálódik. Néha az embernek olyan érzése támad, mintha a főszereplő is háttérbe szorulna, de ilyenkor a sorozat mindig ad valamit, amivel rácáfol: jó példa erre a már dicsért 7. részben David racionális énjének a megnyilvánulása. A pilot epizódban bebizonyosodott, hogy a szerep jutalomjáték lesz Dan Stevens számára: gyermekien elesett és félelmetesen magabiztos tud lenni egy pillanat alatt és sokszor mi sem tudjuk, hogy a fejében melyik énje az erősebb, vagy egyáltalán a pozitív énje épelméjű-e. A figurában rejlő kettősség pedig a többi figurának és magának a sorozatnak is alappillére - az évad végére sem válik egyértelművé, hogy mikor játszódik a sorozat.  Aubrey Plaza magabiztos Lennyje úgy tud méltó ellenpólusa lenni a bizonytalan Davidnek, hogy csak színpadiassá válik, nem ripaccsá (most rád nézek Sherlock és Andrew Scott), míg Syd vagy Melanie figurájában a sebezhetőség és a keménység ötvöződik, oldal irányból pedig Oliver lopja a showt a maga hippis értelmiség hozzáállásával.

Manapság divatos kifejezéssel élve igazi mindfuck a sorozat, ami tökéletesen összhangban van Noah Hawley ars poeticájával. Folyamatosan izgatja az agyunkat, anélkül hogy elvinné randizni, virágot venne neki, vagy csak dicsérné. A lényegre tér, csak néha lassít, hogy valami újat, izgalmasat és váratlant nyújtson, amit elkényelmesedett agyunk úgy szív magába, mint Tony Montana a kokaincsíkokat. Van aki nem vevő az ilyesmire, de akik igen, azok felejthetetlen élménnyel gazdagodnak.