Viszonylag rövid marketinges átfutási idővel promózta a Netflix az improvizációs krimi-vígjátékát, a Murderville-t, hiszen a február eleji premier ellenére csak január közepén kaptuk meg az első trailert. A hat epizódból álló, hat különböző celebvendéggel operáló első évad már csak a formátuma miatt is epizodikus jellegűre sikeredett, azonban a fináléra sikerült egy kerek történetet rittyenteni Terry Seattle (Will Arnett) köré. Ahhoz kétség sem fér az első évad láttán, hogy Will Arnett és a forgatókönyvbe bevont többi színész, valamint a vendégek (Conan O'Brien, Marshawn Lynch, Kumail Nanjiani, Annie Murphy, Sharon Stone, illetve Ken Jeong) jól szórakoztak, a nagy kérdés, hogy ez a nézők számára mennyire működik.
Ha az egész évadot nézzük, akkor egy hullámvasútszerű élményt kapott a nyakába a Netflix előfizetője. Talán a legnagyobb meglepetés, hogy nem azok a celebek szolgáltatták a leghumorosabb részeket, akiktől komikus hátterük miatt elvártuk volna: Kumail Nanjiani még egy tisztes középszert produkálni tudott, de Ken Jeong szerepeltetése az évadfináléban kifejezetten kínosra sikeredett.
Ellenben a saját talkshowjából érkező Conan O'Brien vagy a visszavonult NFL-játékos, Marshawn Lynch annál viccesebben produkálták magukat. És igazából itt meg is fogalmazható, hogy miben rejlett a valóban humoros részek sikere: az, hogy az aktuális vendégceleb mennyire volt képes megnyílni és saját magát adnia az epizódban. Ez a tényező pedig a Murderville improvizációs jellegéből fakadóan ugyanakkora lutri volt a produkció készítői, mint a nézők számára.
Will Arnett láthatóan élte Terry Seattle szerepét, még ha néha már érezhetően túltolja a karakteréhez dukáló gyermeteg, mondhatni "dedós" humort. A néző érti, hogy pont ezekkel a váratlan húzásokkal próbálná kizökkenteni az aktuális partnerét, feloldani a kezdeti feszültséget, de sokszor könnyedén oda tudjuk képzelni a tücsökciripelést a felsült próbálkozásoknál (amiket persze ki is vágtak a végtermékből).
Az epizódok amúgy egy ciklikus struktúrát követnek: megérkezik az új gyilkossági nyomozó gyakornok az aktuális celebvendég személyében, megismerkednek Terryvel, majd berobban a friss hír az új gyilkossági ügyről. Ezt egy rövid helyszínelés követi, melyben a bizonyítékok startcsomagja is prezentálja magát, majd jöhet a három gyanúsított meghallgatása, a végén pedig a gyakornok megnevezheti a tettest. Ezt a vádat a mindig váratlanul betoppanó rendőrfőnök vagy megerősíti, vagy megcáfolja, rávilágítva a nézőkkel együtt a celebet az egyértelmű bizonyítékokra, melyek alapján egy kisgyermek is rá tudna mutatni a valódi elkövetőre.
A legtöbb humorforrást a beépülős gyanúsított-kihallgatások szolgálják, melyben a vendéget rendre álnévvel ruházzák fel, ami természetesen mindig valami teljesen idióta, irreális név lesz. Néha annyira abszurd végeredmény születik, hogy csodálkozik a néző, hogy a gyanúsítottak miért nem nevetik el magukat - ez a szerepből való kizökkenés általában megmarad az aktuális holttest imitátorának.
A Murderville-t leginkább a brit humorhoz hasonlítanám, amiről egyesek ódákat tudnának zengeni könnyes szemekkel, míg mások undorodva fordulnak el tőle. Akit az első két rész nem tud meggyőzni (ez cirka 50 percet jelent), az ne várjon csodát a rövid évad hátralévő epizódjait illetően.
Kétlem, hogy egy klasszikus vígjátéksorozatként maradna fenn az emberek emlékezetében a Murderville, de azért epizódonként egy-két önfeledt nevetést ki tud sajtolni a nézőből. Ahogy Arnett is mondta a premier előtt, a folytatás csakis a nézőkön múlik, azonban ők mindenesetre jól szórakoztak az első évad során - ez pedig látszik is. Ám ettől még nem feltétlenül lesz mindenki számára szórakoztató és vicces a Murderville.
