A cím nem véletlenül ismerős sokaknak, Percy Jackson kalandjait először könyvekben, majd két nem annyira szép emlékű filmben ismerhettük meg. A showbiznisz logikája szerint azonban egy műnek több adaptációja is létezhet, így a tavalyi év végére, illetve a mostani elejére a Disney saját streamingszolgáltatóján porolta le a jól ismert történetet.
És bár önmagában ez a mondat hangos sóhajtásokat válthat ki sokakból, aggodalomra ezúttal semmi ok: a Percy Jackson és az olimposziak okos, a kiskamaszok nyelvén értő, de nem leereszkedő széria, ami a felnőtt nézőnek is tartogat kellemes pillanatokat.
Az alapszituáció ebben a verzióban sem okoz sok meglepetést: Percy Jackson (Walker Scobell) átlagos kamasz, persze azt leszámítva, hogy egyáltalán nem tud beilleszkedni a kortársai közé. A sokadik balhé után már a környezete sem tudja titkolni, hogy Percy más mint a többiek. Apja egy isten, és itt az ideje, hogy szembesüljön ezzel az örökséggel. Ez azonban nem lesz egyszerű, még akkor sem, ha két barátja, Annabeth (Leah Jeffries) és Grover (Aryan Simhadri) igyekeznek segíteni neki.
A Percy Jackson világépítését tekintve mintha a Neil Gaiman-művek (Sandman, Elveszett próféciák, Amerikai istenek) kistestvére lenne, istenek és emberek teljesen természetesen férnek meg egymás mellett a nagyvárosi környezetben. Persze ha kicsit visszaemlékezünk a középiskolai irodalomórákra, mindennek valóban vannak mitológiai alapjai, a görög hitvilágban ugyanis nincs éles határ az istenek és az emberek létszférája között, előbbiek gyakran látogatják meg a mi valóságunkat. A látogatás célja pedig akár a hódítás is lehet, így születnek az olyan félistenek, mint amilyen Percy is. Persze idővel inkább az istenek univerzumában járunk, de a készítők remekül érzékeltetik ennek a két világnak az egymásra hatását.
Az epizódok az évad nagy részében egy-egy mikronarratívára koncentrálnak, amelyekben a legfontosabb mitologikus alakokkal találkozunk, és a hozzájuk kapcsolódó általános emberi értékeket tanulhatjuk meg. Megismerkedünk a barátsággal, a szerelemmel, a csábítással és természetesen a halállal is. Ezek a kalandok pedig rendkívül kreatívak: működnek a képi szimbólumok, kis mitológiai háttértudással rengeteg a kikacsintás. Egészen remek például, ahogy az alvilágba vezető út megjelenik a sorozatban, de a vidámparkot is remekül értelmezik úja a készítők.
"Őt offolta ki Héra" - hangzik el egy ponton és bár nyilván ilyen téren is máshol van mindenkinél az ingerküszöb, én remekül szórakoztam az ilyen kiszólásokon. A Percy Jackson abban a tekintetben is sikeres vállalkozás, hogy remekül találja meg a hangot a célközönséggel. A sorozat úgy beszél a fiatalokkal, hogy közben nem érződik leereszkedőnek, viccel, de nem lesz infantilis, ráadásul valós problémákat hoz a felszínre. A trauma ebben a történetben szó szerint leláncol, a szülők örökségével minden korábbinál erőteljesebben kell megküzdeni, a beilleszkedés nagyon nehéz, és meg kell ismerkednünk a barátság és a szerelem örök problametikájával is.
Ezekhez a vizuális megoldásokhoz ráadásul nagyon korrekt látványvilág párosul. Nemcsak azért, mert tévés mércével mérve működnek a trükkök, hanem mert a színvilág megfelelően kifejező, ha nem is a korábban említett sorozatok szintjén, de a megjelenítés ötletes, remekül támogatja az érzelmi tétet.
A sorozat nagy erénye még a remek casting. A gyerekszereplők minden klasszikus hibát elkerülnek, a felnőttek közül pedig mindenki tökéletes választás a szerepére, ránézésre tudjuk, milyen karakterről van szó, mire számíthatunk tőle. Külön ki kell emelnem a Zeuszt alakító Lance Reddicket, akit sajnos egyik utolsó szerepében láthatunk a sorozatban.
Nagy megfejtéseket, valódi mélységet persze nem a Percy Jackson sorozattól kell várni, de az alapmű szellemiségéhez méltó, okos adaptáció született. Nem is lenne akkora gond, ha folytatnák.
