A Netflix óriásit húzott akkor, amikor az angol labdarugó elsőosztályból, más néven a Premier League-ből frissen kiesett Sunderland futballklubbal megállapodást kötöttek a 2017/18-as szezonra vonatkozóan. A streaming-óriás a csapat teljes szezonját végig követhette mind a pályán, mind a kulisszák mögött, és gyakorlatilag minden adott volt ahhoz, hogy a nagy múltú klub, ha vérverejtékes küzdelmek árán is, de szinte azonnal visszaszerezze helyét a világ legkomolyabb bajnokságának legjobb 20 csapata között. Hollywoodi sikersztori helyett azonban a klub bő 140 éves fennállásának legnagyobb hanyatlását örökítette meg a Sunderland 'Til I Die, mely egyben mérföldkő a sportdrámák és dokumentumszériák történetében.
Az angol futball szerelmeseként nem volt számomra ismeretlen a Sunderland csapatának története, sőt, aktívan végig követtem és láttam jó pár meccset abból a szezonból, amikor a klub 10 évnyi stabil szereplés után a Premier League utolsó helyére szorítkozva, csont nélkül kiesett a brit labdarúgás élvonalából. A Netflix dokumentumszériája - mely, ha nem is tervezett módon, de végül sokkalta inkább keményvonalas drámává eszkalálódott, mint bármi mássá - remekül prezentálja, hogy mekkora pénzügyi és strukturális sokk egy focicsapat számára, amikor a világ top bajnokságából egy jóval szerényebb lehetőségeket biztosító környezetbe kerül hirtelen. Sunderland városának klubja és szurkolói egyaránt tudták, hogy létfontosságú lenne azzal a lendülettel megcsípni a feljutást érő helyeket. Laikusok számára is hamar világossá válhat, hogy itt nem pusztán presztízskérdés a klub szereplése, hanem egy egész város lelki üdve és gazdasági stabilitása forog kockán a Netflix által megörökített szezon során. A klub nem néhány fanatikusé, hanem Sunderland minden lakójáé, akik generációkon átívelő hagyományként járnak ki a meccsekre családostul, de még a vasárnapi mise is a csapat virágzásának jegyében történik. Ez a közösségi sorsvállalás és annak minden érzelmi töltete elengedhetetlen része a Sunderland 'Til I Die két évadjának, ami azelőtt függővé teszi nézőjét, hogy az észbe kaphatna.
Kíméletlenül egyenes és őszinte dokuszériáról beszélünk, ahol valós időben, a szezon első felkészülési meccsétől kezdve követhetjük végig a Sunderland sorsdöntő menetelését, mindezt pedig a csapat legfontosabb személyei mesélik el nekünk. A klubigazgató és a vezetőedző mellett természetesen a játékosok is szóhoz jutnak, ám elsősorban az előbbiek szemszögéből kapunk egy roppant személyes és bizalmas betekintést a sportegyesület mindennapi működésébe. Résztvevői vagyunk az edzéseknek, a partvonal mellől szorítunk a csapatnak a meccsek alatt, de ott vagyunk a személyzeti megbeszéléseken is, ahogy még a klub szakácsait is indokolatlan mód megszeretjük. Az átigazolási időszak utolsó pillanatiban pedig lélegzetvisszafojtva várjuk, sikerül-e vajon megszerezni a tökéletes csatárt, aki akár egymaga is a különbséget jelentheti a feljutásért vívott harcban. A széria első évadjának az élet által írt csavarja azonban alaposan megbolygatta mind a Sunderland, mind a Netflix terveit, hiszen a promóciót jelentő küzdelmek helyett egy olyan zuhanórepülésnek lehetünk a tanúi, ahol a virtuális dobogó első két szintje helyett a túlélés a tét, hétről-hétre. A Simon Grayson vezette gárda a rossz szezonkezdés után képtelen megtalálni a jó formáját, ami egészen odáig fajul, hogy nagyon rövid időn belül nemcsak, hogy a feljutás álma foszlik szerte-szét, de hirtelen az a rémálomszerű szcenárió is látótávolságba kerül, hogy a Sunderland a következő szezont az angol harmadosztályban kezdheti meg.
A Sunderland 'Til I Die zsenije, hogy egyszerre végtelenül hiteles és precíz dokumentarista alkotás, amit elsősorban mégis a szenvedély és az érzelmek mozgatnak. A klub történései mellett egy-egy szurkoló és családjuk is főszerephez jut a két évad során, akik értelemszerűen nem a labdarúgás szakmai, hanem egy sokkal szentimentálisabb, a nézőhöz is közelebb álló oldalát reprezentálják. Ha valakinek nincs nagy jártassága akár az angol fociban, akkor az talán elképzelni sem tudja, hogy a kisebb városok kultúrájának és mindennapjainak mennyire szerves része a helyi futballklub. Látjuk ezt a rengeteg különböző, abszolút más-más habitusú embert az epizódok során, akik a Sunderland csapata iránt érzett szenvedélyük és szerelmük (igen, ez az) révén mégis, mintha testvérek, de minimum egy család lennének. Nehéz objektíven beszélni a szériáról, pont úgy, ahogy lehetetlen végig kívülállóként szemlélni a csapat sorsát. Én ugyan világéletemben egy csapatot szerettem, ám a Sunderland 'Til I Die első évadjának végére annyira közel éreztem magam mind a klubhoz, mind a sorozat alanyaihoz, amennyire előzetesen egész biztosan nem számítottam volna. Ez persze a koncepció része is, hiszen a sorozat kiszámíthatatlan jellege miatt a készítőknek utólagosan kvázi rögtönözniük kellett egy hatásos narratívát. Ennek mellékhatása, hogy egy igen hálátlan szerepben tünteti fel az amúgy rendkívül elhivatott Grayson edzőt, pedig a később érkező, lehengerlően szimpatikusnak és a "megmentőnek" ábrázolt Chris Coleman hasonlóan pocsék mérleggel zárt a Sunderland élén. Mindez kétségen kívül emelt a sorozat hatásfokán, és összességében csak színezett az élet által írt narratíván, mintsem változtatott volna azon.
Azok számára, akik esetleg vakon és előismeret nélkül vágnának bele a sorozatba, nem fogom lelőni, hogyan is alakult az ominózus szezon. A második évad kapcsán viszont annyit elárulhatok, hogy gyakorlatilag az első epilógusaként is értelmezhető, mely minden értelemben egy új kezdet első lépéseit mutatja a következő szezon során. A sorozat valós idejű történetvezetése és az első kézből rögzített felvételek továbbra is annyira magas színvonalúak - és nem kevésbé idegtépőek - mint korábban, ahogy a hőn áhított reneszánszba is legalább hasonlóan invesztálódni fogunk, mint az előző felejthetetlen, filmbe illően drámai bajnoki küzdelmek során. Az viszont tény, hogy nem csak két epizóddal rövidebb a folytatás, mint elődje, de ezzel együtt is kevesebb tartalom és feszültség szorult abba. Érdemes is talán együtt kezelni a két felvonást, ha pedig így teszünk, akkor túlzás nélkül mondhatom, hogy a Sunderland 'Til I Die-ban egyszerűen minden ott van, amit egy ilyen típusú sorozattól elvárhatnánk - és még annál is több. Nem szeretek elcsépelt frázisokkal élni, de egy valódi érzelmi hullámvasút ez az összesen 14 epizód, ami sokszor az élethez is hűen nem happy enddel zárul, viszont minden kilátástalan és ténylegesen könnyfakasztó pillanatra jut valami reményteljes. Ezeket a pillanatokat pedig garantálom, hogy azok is magukkal fogják vinni és megőrzik a sorozat után is, akik amúgy életükben egy focimeccset nem néztek még végig, de nyitottak és kíváncsiak arra, hogy miről is szól valójában az egész. Mert a Netflix szériája hibátlanul egyensúlyozik azon a határon, amivel a futballőrülteket és a véletlenül odatévedt nézőt is oda szögezheti a képernyő alá. Márpedig oda is fogja.
Megkockáztatom, hogy a Sunderland 'Til I Die a legkiválóbb és legkülönlegesebb darabja az elmúlt években egyre népszerűvé váló sport dokumentumszériáinak, ami főleg annak első évadja során nyújt valami egészen maradandót és felejthetetlent. Egyszerre izgalmas, gyönyörű és kegyetlenül drámai, ami szurkolói hovatartozástól függetlenül is el fogja érni, hogy egy kicsit beleszeressünk a sunderlandi csapatba. Hasonlóan a városhoz, s azokhoz a szurkolókhoz, akik nélkül nem csak a klub, de ez a széria sem lett volna az igazi. Hatalmas utazás és élmény, amit kötelezőszerűen ajánlok bárkinek, akit akár egy picit is érdekel a téma.
