Végre - talán ez volt az első gondolatom a július elején debütáló netflixes premiert látva. Ez a gondolat már az egészen átlagos első rész alatt is megfogalmazódott bennem, aztán vált egyre és egyre erősebbé a további epizódoknál. Végre egy olyan tinisorozat készült gazdag gimnazistákról, amely kívülről és belülről is valódi oldaláról képes megmutatni az érintett korosztályt, önmaga esszenciáját pedig nem mondvacsinált konfliktusokkal és minden tíz percre jutó erotikus jelenetekkel képviseli (igen, rád nézek most, Elite). Az európai, pontosabban svéd gyártású Szerelem vagy kötelesség (eredeti címén Young Royals) sokkal többet nyújt egy könnyű gimis limonádénál, és már az alapkoncepcióval hamar felhívja magára a figyelmet.

Amikor a svéd uralkodócsalád fiatal hercege, Wilhelm (Edvin Ryding) egy elfajult partival hirtelen botrányhőssé válik, ezzel szégyent hozva a családjára, tanulmányait egy előkelő bentlakásos iskolában kell folytatnia. Wilhelm természetesen nincs elragadtatva, amiért kikerül a megszokott közegéből és elveszíti a barátait, az új helyen minden lépése bizonytalansággal társul, ám hamar találkozik valakivel, aki előtt levetkőzheti a gátlásait és nem kell fenntartania a tökéletesség látszatát - ám ezzel együtt egy minden eddiginél nehezebb próbatétel elé állítja az élet, hogy elfogadja valódi önmagát és identitását.

A premissza a bentlakásos iskolába költöző, előkelő származású protagonistával és a kibontakozó szerelemmel önmagában még valóban nem garantálná, hogy ez a sorozat más, mint a legtöbb műfajbeli társa, ahhoz engedni kell, hogy mélyebbre ásson. Az egyik legnagyobb különbség azonban már első pillantáskor tetten érhető: a diákokat tényleg tizenéves, láthatóan még fejlődésben lévő színészek alakítják, nem pedig tökéletes bőrű, modellnek is beillő felnőttek. A szereposztás ezekkel a többségében feltörekvő, pályakezdő fiatalokkal már önmagában megadja az autentikusság érzetét, ami szerencsére nem áll meg a külsőségekben.

Rendkívül szimpatikus volt, hogy a főhőst nem a hercegi mivolta határozza meg, hanem a felszín alatt egy teljesen átlagos tinédzser bontakozik ki a szemünk előtt, aki erősen szorong melegsége és a királyi család felől rá nehezedő nyomás miatt, ugyanakkor gond nélkül mond öltönyben beszédet egész Svédország előtt, ha éppen ezt kérik tőle. Ám amikor nem, Wilhelm a szegény, ösztöndíjjal itt tanuló Simon (Omar Rudberg) társaságát keresve tud igazán önmaga lenni. Szó szerint a két végletről van szó osztálykülönbségek tekintetében, ez azonban egy pillanatra sem érezteti hatását kettejük kapcsolatában és kibontakozó szerelmében: Wilhelm köszöni, tökéletesen megfelel számára a lepukkant városi busz, hogy az estét Simonnal tölthesse egy focimeccsen, büfés hot dogot majszolva. A fiú iránt érzett vonzalma indítja el az identitáskeresés útján, ami nyilvánvalóan nem kevés belső vívódást eredményez, hiszen neki nem egy szűkebb közösségben kellene felvállalnia a valódi érzéseit, hanem egy egész ország előtt - nem beszélve a monarchia által felállított akadályokról, mint például az örökösödés. (A széria közvetetten ugyan, de nagyon izgalmasan feszegeti azt a kérdéskört, hogy mennyire van létjogosultsága a monarchiának mint rendszernek napjainkban, ami az Egyesült Királyság egyik leghangosabb botrányát is eszünkbe juttathatja a közelmúltból.) Egyébként a magyar cím egészen kifejező és hamar értelmet nyer, hiszen Wilhelm életében nincs apelláta, döntenie kell szerelem vagy kötelesség között.

Az elfogadás és a megfelelési kényszer végig nagyon fontos témái a sorozatnak, és nem csupán Wilhelm, hanem szinte minden fontosabb karakter szembenéz ezekkel. Mindenképpen a széria előnyére vált, hogy a központi páros mellett nagyjából három kiemelt szereplőt vonultat fel, akiket szintén mélyre menően, sztereotípiáktól mentesen dolgoztak ki. A suli legmenőbb csajának számító Felice (Nikita Uggla) például egy sötét bőrű, teltebb testalkatú lány, aki számos tinédzserhez hasonlóan kifelé a tökéletes élet látszatát kelti, de belül szorongásokkal küzd. Wilhelm új életében prominens szerepet tölt be másod-unokatestvére, az utolsó évét végző, nagyszájú August (Malte Gårdinger), aki gyógyszereket vesz igénybe a konstans százszázalékos teljesítményhez, és akiből okkal vált a széria legvitatottabb karaktere. Említhetném még ezen felül Simon testvérét, az Asperger-szindrómás Sarát (Frida Argento), akinek cselekményszálán keresztül nemcsak az említett betegséget reprezentálják nagyszerűen, de bátyjával szembeállítva a munkásosztálybeli származás egy másik spektrumát is képviseli.

A szereplők tehát mindnyájan kidolgozott, hús-vér emberek, akikkel könnyedén lehet azonosulni, helyzettől függően pedig együtt érezni velük, vagy éppen neheztelni rájuk egy ostoba döntés miatt. Ehhez természetesen rengeteget tesz hozzá a már említett autentikusság, hogy valóban tinédzsereket látunk magunk előtt, akiknél sokszor azt is hajlamos voltam elfelejteni, hogy egyáltalán színészek alakításait látom, annyira természetes volt a játékuk. Különösen érvényes ez Wilhelm és Simon kapcsolatára nézve, ami elejétől a végéig olyan tiszta és őszinte, hogy már-már észrevétlenül ragad magával, azt kívánva, bár ne lenne ott az a számos külső tényező, ami titkolózásra kényszeríti őket. A meglehetősen feszes, bármiféle üresjáratot nélkülöző hat órában olyan utat járunk be ezekkel a fiatalokkal, melyet követően valódi arcon csapásként ér a történet kifutása.

A helyenkénti sablonok és kiszámíthatóság ellenére a Szerelem vagy kötelesség az egyik leghitelesebb tinisorozat, amihez szerencsém volt az utóbbi időben. A kissé döcögősebb első rész után nagyon hamar kibontakoznak a svéd széria erősségei, a gondosan megmunkált karakterektől a társadalmi érzékenységig, miközben elgondolkodtat, és messze nem prédikálóan beszél nagyon fontos, mindennapi problémákról - persze a koronahercegi lét nehézségei nem terhelnek mindenkit, ám pont az benne a szép, hogy Wilhelm dilemmáját borzasztóan egyszerű az átlagember szintjére is levetíteni. Fontos, érzékletes és őszinte - így kell ezt csinálni!