Ha Az ifjú pápára azt mondhattuk, hogy Jude Law magánszáma, akkor ugyanezt állíthatjuk nyugodt szívvel a Tabut illetően, csak Law helyett ezúttal Tom Hardy az, aki szintén igazi magánshowt produkál. A nyolc epizód közel nyolc órányi játékideje alatt a 21. század Mad Maxe olyan jóízűeket hümmög-hammog és morog magában, hogy külön órát kellene szentelni színművészeti egyetemeken annak, hogy ezt elsajátíthassák a tanoncok.
Mintha a Tabu egyfajta összefoglalója lenne mindannak, amit Hardy képes színészként nyújtani. Durván hangzik? Nem annak szántam, így rögtön finomítom és az imént leírtakat korrigálom: Hardy gyakran testesít meg mogorva, kívülálló karaktereket, akik minimális mimikával mennek végig a cselekményen. Ebben a Chips Hardy, Tom Hardy és Steven Knight által kreált szériában pedig az történik, hogy ugyanezzel a minimális eszköztárral jelenít meg egy 17. századi, meglehetősen enigmatikus figurát. Beleadva ebbe a minimalizmusba apait és anyait, beleinjektálva azt a fajta fojtott, olykor-olykor kirobbanó feszültséget, mely legemlékezetesebb szerepeinek sajátja.
James Keziah Delaney (Hardy) rejtélyekkel körülölelt, homályos múltú kalandora az 1800-as évek Londonjában szövögeti a cselt nyolc teljes epizódon keresztül, miközben az őt begyűrűző város fantasztikusan autentikus mocsokkal és szennyel jelenik meg. Csak semmi romantizálás - ebben a városban, ebben a korban, elnézve a sorozat képsorait, senki nem élne szívesen. Akik pedig benne élnek, azok is csak éldegélnek. Egyik napról a másikra. A madame, Helga (Franka Potente) igyekszik eltartani magát és "lányait" prostitúció címen, Zilpha (Oona Chaplin) erőszakos, begőzölt férje mellett sanyarog, Delaney hűséges szolgálója, Brace (David Hayman) ura önmagának nyomorba döntése miatt kesereg, míg Delaney a múlt keserveit nyögi - miközben féltestvére iránt érzett gyötrő szerelme kicsit belülről is pusztítja őt. Csupa félember, akiknek egyetlen esélyük egy jobb(?) életre az maga a halottaiból visszatért férfi (mondják sokan, vagy legalábbis életjelet sokáig nem adott magáról), James Delaney. És ez az esély is csekélynek tetszik, még ha maga James elszántan hisz abban, hogy mit tud és mit nem. De leginkább, hogy mit tud. És mit tud nagyon.
Nehéz elkezdeni, de amint elkapjuk a légkört, a karaktereket, és engedjük, hadd áztasson át bennünket a mindent átható mocsok, a Tabu egészen szórakoztató - mi több - lebilincselő, még ha nem is tökéletes sorozattá válik. Megalkuvásoktól mentesen nyers és erőszakos széria - bár sajnálatos módon az el-elhintett kannibalizmusból egész keveset kapunk. Legfőbb vonzerejét azonban két dologból nyeri. Az egyik a már említett Tom Hardy, aki olyan magabiztosan jár-kel nyolc órán át, hogy bármit elhiszünk neki és nem kételkedünk küldetésének sikerében még akkor sem, amikor válogatott kínzásoknak vetik őt alá. Természeti erő két lábon, cammogva, morcosan. Lehetne még ragozni, csűrni meg cifrázni, de egész egyszerűen zseniális a szerepében, messziről lerí róla, hogy olyan karakter ő, akit színészként ismer és akit kívül-belül képes megjeleníteni. Maga a megtestesült antihős, akiből kinézed ugyan, hogy torkodnak ugrik és elrágja azt, de közben mégis, szíved mélyén tudod, bízhatsz benne és ha azt mondja neked: "Megvédelek.", akkor mérget vehetsz arra, hogy ez így is lesz.
A másik dolog, mely miatt nem lehet igazán nem szeretni ezt a sorozatot, az az, ahogy a cselekmény cibál téged jobbról-balra. Amint beindul, nem is nagyon áll meg a tempó, és úgy a sorozat oroszlánrészét egy látványos és furfangos "kijátszok-mindenkit-mindenki-ellen-de-sosem-fedem-fel-az-összes-kártyámat"-játék teszi ki, ami okoz nem kevés meglepetést. És okoz nem kevés örömöt annak látványa, amikor valaki éppen megkapja a maga jussát. Delaney csendes forradalmárként és anarchistaként kavarja a szart a felsőbb körök elitje között, hogy aztán ugyanazzal a sztoikus, mélyen barázdált megkeseredettséggel sétáljon el, amelyikkel színre lépett. Nyertesen(?), belül talán röhögve a markában. Az ellenlábast megformáló Jonathan Pryce a Kelet-indiai Társaság fejeként pedig rendületlenül próbál - mindhiába - keresztbe tenni a stratégiailag, kereskedelmi szempontból kulcsfontosságú kis szigetet magáénak tudó Delaney-nek. Kettejük párharcát szórakoztató nézni, és bár többségében nem egyszerre vannak a képernyőn, Pryce, Hardy cseleire adott reakciói...Hogy is mondjam, legyünk - stílusosan - angolosak: "priceless"ek. Testhezálló szerep Pryce számára, Sir Stuart Strange igazi alamuszi szemétláda, akit nézve jó érzésekkel gondolunk vissza A holnap markában-ra, ahol pedig Bond nemezisét formálta meg a kiváló brit színész.
Amit részemről problémásabbnak éreztem az évad egészét illetően az, hogy mindeközben a nyitány igazi érdekességét szolgáltató természetfeletti szálat nem nagyon tudták érvényesíteni, csak úgy lóg a levegőben, jórészt megmagyarázatlanul. Lehet erre mondani, hogy "De majd a második évadban!", és jogos is volna ez a reakció, de ez így, ilyen formában hiányt hagyott bennem. Ugyanilyen nyeglének éreztem az Oona Chaplin által megformált Zilpha sztorivonalát, amelyben érződött a potenciál, de a vérfertőzéssel átitatott szál sem volt elég ahhoz, hogy kellőképpen erős nyomot hagyjon maga után. Megoldatlan, lezáratlan és kifejtetlen. És itt megint ide lehet tenni, hogy "Ezt még lehet orvosolni a második évaddal.", de én pedig ideszúrnám, hogy: ez így akkor is kevés és akkor is hatását veszti. Főként úgy, hogy érezhetően inkább a hatalmak közötti kis sunyiskodások voltak a középpontban, és azok vitték is a prímet - így mondhatjuk, hogy két, előre megtett lépés megtétele után csupán egy lépést tett hátra a sorozat. Nem fájó, de így csak egy erős "jó" értékelést merek csak kiosztani az évadra ahelyett, hogy egy "kiváló"-val illetném azt.
Minden apró botlásai és hiányosságai ellenére is érdemes tehát végigülni azt a nyolc órát, pláne akkor, ha történetesen rajongsz Tom Hardy-ért. Ha nem, hát akkor is okozhat kellemes meglepetéseket - a témák, melyeket pedzeget (rasszizmus, vérfertőzés, kannibalizmus, természetfeletti) kellően ínycsiklandónak hatnak és az ezek által gerjesztett étvágy ki nem elégítése így sem okoz olyan nagy bosszúságot. Hangulatos, helyenként kifejezetten effektív, olykor merész széria, amiről ordít, hogy szüksége van arra a bizonyos második évadra.