Igen, a világ megint véget ér egy aktuális sorozatban. Ahogy manapság hónapról hónapra megemlékezünk erről, a mozi és a televízió is előszeretettel áll elő apokaliptikus víziókkal, hogy aztán azon keresztül az emberek viselkedését, a felépülő új világrend működését vagy épp a katasztrófa okait vizsgálja.

A Twisted Metalt nem lehet egyértelműen elhelyezni ebben a műfaji mátrixban: az biztos, hogy a változások okait csak egy rövid jelentsorban kutatja, ám az emberek mellett a világ működése is izgalmas az alkotók számára. Igaz, nem úgy, ahogy gondolnánk. 

Főhősünk John Doe (Anthony Mackie), aki tejesemberként próbál túlélni az új körülmények között. Amerikában a frissen kiépülő rendszerben a bűnözőket a városfalakon kívülre zárják, a települések pedig szigorú védelem alatt állnak. Ebben a világrendben nagyon fontos szerep hárul a John foglalkozását űzőkre, hiszen ők szállíthatnak csomagokat egyik helyről a másikra. Főhősünk egy kormányzati megbízást is kap, azzal az ígérettel, hogy ha teljesíti, örökké nyugodtan élhet. Anthony Mackie karaktere nem sokkal később találkozik egy titokzatos nővel (Stephanie Beatriz), aki társául szegődik a kalandokban, és persze megint fény derül egy összeesküvésre. 

A Twisted Metal - az idei év egyik slágersorozatához, a The Last of Us-hoz hasonlóan egy videojáték-adaptáció. Az azonos című PlayStation-széria első része 1995-ben látott napvilágot, legutóbbi verzióját pedig 2012-ben dobták piacra. A játék egyesítette a pályák teljesítésének élményét a harcokkal és a fekete humorral, ez a strutkúra és felosztás pedig tökéletesen látható a televíziós verzióban is, és nagyon jól illik a sorozatformátumhoz. Egyes epizódok a küldetés konkrét elemeinek teljesítését hordozzák magukban, más esetekben viszont inkább a világot, a karaktereket ismerjük meg (például egy kamionon élő kolóniát). Ettől a kettősségtől pedig az egész univerzum mélységet kap, egy olyan világ tárul fel a szemünk előtt, amely egyszerre sokszínű és mégis megismerhető. 

Az pedig egészen biztos, hogy sokáig nem felejtjük, amit itt látunk. A Twisted Metal ugyanis az utóbbi évek egyik legtudatosabban végigvitt camp terméke. Ez az esztétikai minőség a túlzásokban, a kifordításban és a folyamatos többszörös iróniában találja meg a saját helyét. Ez persze megkíván egy sajátos nézői hozzáállást, de ha valaki tud ezzel menni, jól fog szórakozni a sorozaton. Tocsogunk a vérben, a levágott végtagokban, de talán ennek a felfogásnak a legszebb példája, amikor két karakter első közös éjszakája egy játszóházakra emlékeztető gumilabdamedencében történik meg. Emellett akkor sem járunk messze az igazságtól, ha japán hatáskapcsolatokat, pontosabban anime formai megoldásokat keresünk a sorozatban, ugyanis több epizódot is Kitao Sakurai rendezett, aki ugyan az Egyesült Államokban nőtt fel, de nyilván hatott rá hazája kultúrája. 

Azzal sem árulunk el nagy titkot, hogy John és a lány között hamarosan szerelmi szál szövődik, ám ahogy említettük, ennek a kifutása sem megszokott. Ugyanakkor az mindenképpen hatalmas pozitívum, hogy a készítők a szereplők lelki világát sem tudják le egy vállrándítással. Remek például a mozis jelenet, ahol a két karakter a filmes ízlésünkön keresztül közeledik egymáshoz. Ehhez persze az is kell, hogy mind Anthony Mackie, mint Stephanie Beatriz tökéletes castingdöntésnek bizonyuljon: előbbi a laza, nehezen megnyíló sármőrt hozza remekül, utóbbi pedig karaktere elfojtott érzelmeit és intimitástól való félelmét ábrázolja kiválóan. 

Az érzelmi szálhoz kapcsolódik az a vonal is, amelyet talán nem túlzás a címhez kötni: a Twisted Metalban sokkal szervesebb kapcsolat alakul ki ember és gép között, ennek legszebb leképeződése pedig John és gyerekkorában megszerzett autója, Evelyn kapcsolata, amely persze a sorozat azon kérdésére is visszautal, hogy hogyan lehet megtalálni a kapcsolódás lehetőségeit egy ilyen világban. 

Az utolsó rész bőséggel feldobja a labdákat egy esetleges folytatás számára, így nem lenne meglepő, ha a jövőben még visszatérnénk ebbe az őrült világba. És ezzel nem is járnánk rosszul.