Tavaly nyáron már majdnem ódákat zengtem a Warrior-ról, és idén megteszem újra, mert a második évad sem okozott csalódást. Érdemes azzal kezdeni, hogy bár itthon nekünk az HBO szállítja a Warriort, kint a Cinemaxon megy, ami felhagy a scriptelt sorozatok gyártásával, így hiába nagyon egyedülálló szériáról van szó, jövője egyelőre igen bizonytalan. Bár nincsen kimondva, hogy a második évaddal véget ér a sorozat, de jelenlegi állás szerint nincs hova tovább. 

Soha nem érnék a végére, ha mindazt összefoglalnám, ami a második évadban történt, szóval ugorjunk neki kvázi főszereplőnknek, Ah Sahmnak. Idén kedvenc tong verőemberünk kicsit le lett fokozva a többi szereplő szintjére, mármint képernyőidőben, és különben is identitásválsággal küzd. Tavaly felmosták vele a padlót, ráadásul a saját húga ítélte halálra, így az évad elején egy elhagyatott hajón verekszik mindenféle kétes alakkal, hogy bebizonyítsa magának, ő a legjobb. Ah Sahm idei történetszála tényleg arról szólt, hogy az egyszerű "alkalmazottból" hogyan válik szimbólummá azáltal, hogy megtalálja önmagát. Az évad végi kínai negyedes harcban és a várva várt Leary elleni öklözésben mondhatjuk, hogy rádöbbent az igazi erejére, ami korántsem a kung fu képességeiben rejlik. Ő a klasszikus népi hős, aki legyőzi a sárkányt, vagyis jelen esetben az, aki képes lesz megforgatni a jól bevált status quot. Kedvenc nem főszereplő-főszereplőnk útja zseniálisan volt idén felépítve, és szerencsére a humorát sem hagyta el útközben. 

Idén kiemelkedett még a tömegből a két rendőr, Bill és Lee kapcsolata. A veterán családja ellen elkövetett támadás talán az egyik kedvence jelenetsorom volt, annyira tele volt feszültséggel és jól volt megkomponálva. Bill karaktere annyira emberközeli és valós, pedig nem mondanám, hogy a színész emelkedik ki, hanem az írott anyag az, amivel könnyű dolgoznia. Míg Lee egy álomvilágban él és képtelen beilleszkedni ebbe a változó San Franciscóba, a veterán rendőr pontosan megtanulta idén, hogyan kell lavíroznia a kínai negyed és a politikusok szorítása között. Végre láthattuk Lee múltját is, ami szintén olyan valós volt, hogy mindig megmutatják nekünk a készítők, mennyire is törődnek a karakterekkel, mennyire közel áll a szívükhöz ez a sorozat. Ide tartozik, hogy a díszlet idén sem mászik le a képernyőről, annak ellenére, hogy nagyjából mindig ugyanaz az egy sikátor játssza a kínai negyedet. Azért még mindig elég "tiszta" ehhez a korhoz képest, annak ellenére, hogy idén sem spóroltak a művérrel. A sminkesek sem unatkoztak, ha mindig bedobtam volna egy felest, amikor olyan karakter jelenik meg a képernyőn, akinek valamilyen sérülés van az arcán, valószínűleg elvitt volna az alkoholmérgezés. 

Voltak idén is gyengébb szálak, vagyis ez így nem igaz, inkább olyan karakterek, akik engem kifejezetten nem érdekeltek, tehát, hogy mi számít gyengének, szubjektív lesz idén. Mei Ling és Ah Sahm kapcsolata jól volt felépítve, teljesen inkonzisztens volt néhol, mint általában a testvérek szoktak lenni, de az önálló tong királynő sztorija nem különösebben mozgatott meg. Összességében a tongok közötti cicaharc valahogy háttérbe volt szorítva, hogy jobban kiélezhessék a helyi munkások és a bevándorlók közötti konfliktust. Ah Toy és az új belépő Nellie Davenport közötti szerelmi szál kicsit ilyen kötelező elemnek tűnt, miután Ah Sahm és Ms. Blake végleg elhidegültek egymástól, utóbbival amúgy sem voltak túl kegyesek az írók, inkább tűnt sokszor hisztérikának, mint erős, modern nőnek. A szintén friss arc Sophie és Leary szerelmi szálát sem tudtam sokszor hova tenni, de alapvetően a fentiek egyike sem zavart, valahogy organikusan kitöltötték az üresjáratokat és sokszor vitték előre a fő sztorit. Buckley-val továbbra sem sikerült megbékélnem, a karaktere sem túl szerethető vagy érthető, aztán Blake polgármester is inkább volt kötelező elem a fő konfliktusban, mint releváns karakter. 

Ahogy korábban említettem, a készítők továbbra is bátran nyúlnak a bevándorló témakörhöz, idén teljesen erre fűzték fel az egész szezont és kifejezetten szimpatikus, hogy nem jobb vagy rosszabb egyik oldal sem, nem fekete-fehér az ellentét. Sőt, sokkal jobban ki lettek bontva a felek motivációi, egyre jobban árnyalták a karaktereket és igényesen nyúltak a témához, de azért a jó poénok lehetőségeit sem hagyták elszaladni. Chao ott áll a két tűz között és egyre nehezebben egyensúlyozik, valahogy mindenen szeretne nyerészkedni és azt gondolnánk, hogy előbb vagy utóbb őt is utoléri a döntés kényszere - ebben azért erősen kételkedek, ravaszsága és opportunizmusa határtalannak tűnik.

Gondolom nem titok, ha azt mondom, ezt a Warriort mindenkinek látnia kellene, még akkor is ha kifejezetten zsánerdarab, de ami igaz, az igaz, ez egy remek sorozat. Nem lenne fair, ha semmibe nem kötnék bele, ezért érdemes megemlíteni, hogy a második szezonba masszív mennyiséget igyekeztek belezsúfolni, eszméletlen tempóba robog előre, ritkán fordul elő, hogy a karakterek csak úgy beszélgetnek és nem a történet előmenetelét szolgálják a dialógusok. San Francisco pedig továbbra is olyan "kicsinek" hat, tényleg mindig ugyanabban a három díszletben forgatnak, de majd ha akkora költségvetése lesz, mint egy Trónok harcának, akkor rójuk ezt fel neki. 

Most is volt filler rész, tavaly westernt, ezúttal egy jó kis mexikói darabot kaptunk. Önmagában is teljesen helytáll a hatodik rész, ha valaki rávenné egy ismerősét, akkor ezzel érdemes kezdeni. Ezúttal is voltak "Inside the Episode" kis rövid YouTube videók, rajongóknak kötelező.