Expedíció - Kritika

|

Belső démonok.

A film egyik - központi fontosságú - jelenetében elhangzik, milyen szörnyű lehet úgy élni, ha csak a félelem és bánat motoszkál benned. Semmi más. Az azt megelőző jelenet, amelyet most spoilerek elkerülése végett inkább nem részleteznék bővebben, valamint az említett dialógus az egyik (több is van) legmaradandóbb szcéna az alkotásban és egyben nagyon jól aláhúzza azt, amiről beszélni szeretne a film. Az Expedíció egy gondolatprovokáló alkotás arról, hogy az ember miként száll szembe saját belső démonjaival. Vagy egyáltalán: szembeszáll-e vele, vagy hagyja, hadd kebelezze őt be.

Hirdetés

A film hősnője, Lena férjét gyászolja, aki - amennyire ő tudja - eltávozott az élők sorából. Napjait kiteszi a gyász és a depresszió, magányát olykor kollégájával való szexszel próbálja oldani, amelyet azonban egyből megbánás és bűntudat követ. Lena nincs jól. Frusztrációja pedig csak méginkább tetőfokára hág, amikor egy nap betoppan halottnak vélt férje, aki mintha nem lenne a régi. Ez még azonban csupáncsak a jéghegy csúcsa - ami ezt követi, az túlmutat az emberi értelem határain. Megkezdődik az utazás az ismeretlenbe: az emberi lélek legsötétebb zugába. Lena többedmagával egy ismeretlen eredetű burokba készül behatolni, ahonnét férjén kívül ember még nem jött vissza, és amely burok az idő elteltével egyre csak tágul és tágul - erősen jelezvén az emberiség végét. Na de mit rejt a burok? Mi történt az oda betért katonákkal? Garland filmje a felszínen ezekre keresi a választ, és ahogyan azt már megmutatta előző filmjében, az Ex Machinában is, kevéssé szeret támaszkodni a műfaji szabványokra. Szóval nem, senkit ne tévesszen meg az, hogy egy csapat (pontosabban egy csapat nő) lőfegyverrel felszerelkezve megy be oda, ahol feltételezhetően valami nagyon rossz dolog van. A fegyverek persze itt sem dísznek vannak, használják őket, de végső körben egy olyan küzdelmet mutat meg Garland, ami sokkal személyesebb és sokkal filozofikusabb megalapozottságú, semminthogy elegendő legyen néhány töltény az ellenség kiiktatására. Lenának és társainak (akik egytől egyig valamilyen belső démon képviseletében vannak jelen) kétségbeesett harcot kell vívniuk a természettel és saját magukkal egyaránt - mindkettő megállás nélkül mutálódik, alakul, formálódik. Összhangot keresve, de nem találva, csak a destrukció jöhet szóba. Talán ez a film egyik legnyugtalanítóbb vonulata: nincs kifejezett ellenség, ez a titokzatos erő nem egyértelműen azért jött létre, hogy elpusztítson minket. De a végjáték akár az is lehet.

Garland alkotása ráérős tempóban mászik előre és gyomlálja ki sorban az emberiség, emberség fennmaradásának minden reményét. Fenyegetése bár globális, mégis az egyén van veszélyben. Ne tévesszen meg senkit: egy horrorfilmet látunk. A horror azonban kevésbé jump scare-ekben mutatkozik meg (bár olyan is akad), mint inkább a testi változás félelmeiben és a tudat feletti kontroll elvesztésében. Hogy is harcolsz ezek ellen? Hogy harcolsz valami ellen, ami nem ölt konkrét testet? Vagy ha mégis megteszi, és mégis megküzdesz ellene, akkor helyesen cselekszel-e? Az Expedíció nem tesz fel egyszerű kérdéseket és nem is ad egyszerű válaszokat, de pontosan ez az, amiért olyan izgalmas, hajmeresztő és letaglózó filmélményt nyújt. Persze nem is nagyon várunk ennél kevesebbet, ha egy olyan kaliberű filmes, mint Alex Garland egy olyan korszakos zseni előtt tiszteleg, mint amilyen Andrei Tarkovszkij. Tarkovszkij orosz filmrendező egyik legjobbnak tartott munkája nem csak puszta inspirációként lebeghetett Garland előtt, de a Sztalkerre tett konkrét utalásként is értékelhetjük az Expedíciót. A két film koncepciója ugyanis nagyjából megegyezik: a Sztalkerben Zónának nevezett elkerített, állítólag meteoritbecsapódás során keletkezett hely az embert legbensőbb vágyaival, illetve félelmeivel állítja szembe. A Zóna emellett folyamatosan változik és mindig más csapdákat rejt magában - belépni oda csak saját felelősségre szabad. Merész húzás, hogy az angol író-rendező egy ilyen remekművet idézett meg (akárki azért nem nyúlhat Tarkovszkij-filmhez, Soderbergh is kapott hideget-meleget, amikor elkészítette a maga Solarisát), annál üdvösebb, hogy az eredmény ennyire nívós lett, és ha nem is fogja mindenki tetszését elnyerni filmje, arra mérget vennék, hogy annál többen figyelnek majd fel ezáltal az alapul szolgáló műre.

Garland filmje azon felül, hogy bőven okoz frusztrációt a néző fejében, visszafogottan látványos darab, nem tolakodó, nem próbál parasztvakítani. Még akkor sem, amikor pszichedelikus rohamot indít érzékszerveink ellen, amellyel kicsit Kubrickot és Jonathan Glazer Under the Skinjét is megidézi és amely szekvenciát nem mellesleg tátott szájjal bámultam. Emellett amikor szükségét érzi, csak úgy, mint Tarkovszkij, úgy ő is többször támaszkodik dialógusaira, ezekben a dialógusokban pedig előszeretettel mondatja ki hőseivel a történet tételmondatait  - kicsit ebben rejlik a film gyengesége. Ezekben az esetekben talán jobb szerettem volna, ha hagyják, hadd lássa meg a néző, hadd értse meg szavak nélkül a dolgok jelentőségét. De tulajdonképpen mi ez? Szőrszálhasogatás, az. Ennél problémásabb lehet sokak számára az, ahogyan a karaktereivel bánik a rendező - Lenán kívül (aki Natalie Portman fantasztikus alakításában kelt életre) mindenki más csak lelki problémáinak meghatározásával írhatók le, ezáltal enyhe elidegenítő hatást előidézve a befogadóban. Kicsit kár, amikor olyan színésznők állnak rendelkezésedre, mint amilyen Jennifer Jason Leigh, vagy Tessa Thompson. Más részről, ezt betudom tudatosságnak Garland részéről, hiszen már az Ex Machinában sem feltétlen mélyen árnyalt, nézőhöz túlzottan közel álló karakterekkel foglalkozott, mégis képes volt rajtuk keresztül világosan artikulálni azt, amit mondani szeretett volna arról, hogy miként tárgyiasítja és igyekszik a maga vágyképeinek megfelelően formálni a férfi a nőt. Most sincs ez másként. Garland nem ijed meg attól, hogy intelligens filmet készítsen, de nem esik bele abba a hibába, hogy túl nagyot akarjon mondani. Most már nyugodtan kijelenthetjük, hogy kivételes tehetséggel van dolgunk és akármibe is vágja a fejszéjét legközelebb ez az ember, azt kíváncsian és okkal reménykedve várjuk majd.

Expedíció

Kinek Ajánljuk
  • Az intelligens sci-fik kedvelőinek.
  • Akik nem bánják, ha nem kapnak egyértelmű választ mindenre.
  • Akik az Ex Machinát is imádták.
Kinek Nem
  • Akiknek egy jó sci-fi ismérve az, ha sokat lőnek benne.
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.