B-filmes mivoltával együtt érdekes darab az Extinction, ami tartogat akkora meglepetést, hogy a cikkben erőteljesen rébuszokban próbálom majd elmagyarázni, hogy mi működött, és mi kevésbé funkcionált jól ebben a koncepcióban. Viszont ha a kedves olvasó ráutalásokkal sem akar összefutni, akkor erősen ajánlom, hogy nézze meg előtte a filmet, majd csak utána térjen vissza a kritikához.

A történet valamikor a jövőben játszódik, főhősünk Peter (Michael Peña) és felesége (Lizzy Caplan) két leánygyermekükkel élik életüket, egyetlen kellemetlenség, ami megzavarja a családi idillt, az a Petert gyötrő rémálmok, amik egy idő után már éberen is hallucinációkat okoznak neki. Ezekben a sötét víziókban káosz és pusztulás dönti romba a világot. Peter érzi, hogy ezek nem csak egyszerű álmok, hanem valami baljós esemény előjelei. Hamarosan beigazolódik a felvetése, mivel egy sereg érkezik az űrből, szállja meg a várost és kezd féktelen pusztításba.

Az effajta civilekre fókuszáló, egy város romba döntését prezentáló tematika néha kidob magából egy-egy olyan gyöngyszemet, mint a Cloverfield, de sajna gyakoribb az olyan fantáziátlan fércmunka, mint A legsötétebb óra, avagy a Skyline. Emiatt egy ilyen koncepció láttán leginkább csak reménykedek, hogy egy élvezhetően bárgyú filmnél rosszabbat csaknem sikerült összehozni. Viszont a Extinction esetében már a szinopszis hallatán is sejthető, hogy kacifántosabb történetről lesz itt szó annál, minthogy a főhősünk családja átvergődik a városromboló pusztításon. 

Érdemes első körben leszögezni, hogy az Extinction első ránézésre egy igazán profi munka benyomását kelti. A vágóképek pazarak, a vágás minőségi, és műfajához képest nagyon hangulatos felvezetéssel mutatják be eme futurisztikus közegbe helyezett világot. Az invázió kezdetével a látványra (még) nem lehet panasz, a hangkeverés pedig külön piros pont, a géppuskatűz, robbanások, az invázió robaja igen királyul szólt házimozirendszeren. Az akciók izgalmasak, a feszültségteremtés is toppon van az esetek többségében, szóval az Extinction az első órájában valóban bizalomgerjesztő.

Aztán ahogy a kezdetektől számítottunk rá, szépen lassan lehull a lepel a nagy fordulatról, ami kényelmetlenül vegyes érzéseket keltett bennem. Egyrészről részleteit tekintve igazán váratlan, mivel a legkevésbé sem számítottam rá, hogy egy B film a fordulatához ilyen sokrétű témát dob be, amihez más alkotások egész terjedelmükben bizonyulnak kevésnek a boncolgatásához, de az Extinction mégis arra adta a fejét, hogy ő bizony ezt egy pár perces magyarázat formájában fogja elénk vetni, mint aki jól végezte dolgát. Ami ennél is meglepőbb, hogy ez gond nélkül integrálódik a cselekménybe, és külön tetszett, ahogy világa ábrázolásával aprólékosan előkészítette, nem csak megfontolatlanul kapta elő a farzsebéből.

De bármennyire is imponált bizonyos aspektusaiban a csavar, a szervezetem egyszerűen nem volt hajlandó befogadni azt a szándékát a filmnek, hogy egyik pillanatából a másikra egy sokkal fajsúlyosabb művé váljon, mint ami valójában. Egy váratlan, érdekes, de mégis disszonáns eleme ez a projektnek, ami kizárólag akkor nem keltene rossz szájízt, ha több időt szánnak rá, normálisan implementálják, és nem éreznénk azt, hogy vásári eszközzé degradálnak egy ilyen volumenű témát. Ritka esetek egyike, mikor egy film cselekményének nyomóerejével próbál kitörni a műfaji kalitkájából.

Már a föntiek tükrében is csak ahhoz lenne bátorságom, hogy az érdekes jelzővel illessem az Extinctiont, semmint a jóval. Erre sajnos még rárakódnak a gyengeségei, mint a film egyre fáradó vizuális effektjei, amik az utolsó harminc percben már olyan vállalhatatlan képsorokat eredményeznek, amik miatt 10 éves videojátékok is lesütött arccal szégyenkeznének. Ezen kívül az általában komikus, illetve laza szerepekben látott Michael Peña szimplán ledobja magáról Peter karakterét. A játékidő tetemes részében enervált, kiüresedett tekintettel mered maga elé, és a legkevésbé sem rendelkezik a családjáért minden porcikájával küzdő édesapa kisugárzásával. Mellette Lizzy Caplan is kifejezetten erőtlen alakításával kiváltképpen nehéz azonosulni a főszereplőkkel.

Egyes szegmenseiben van annyira profi, hangulatos és érdekes az Extinction, hogy ne akarjam rossz filmnek titulálni, hiszen az ezekre rátelepedő negatívumok ellenére is probléma nélkül tudtam élvezni. Meglepő fordulata valamennyire elviszi a hátán, de ezen kívül vajmi keveset tud felmutatni. A téma iránt érdeklődőknek egyszer érdemes tenni vele egy próbát, mert van annyira izgalmas, hogy több érzelmet váltson ki belőlünk, mint Michael Peña-ból több tucat életveszélyes szituáció.