A Netflix még az év elején egy négyrészes dokuszériában már bemutatta, hogy ki is az a Ted Bundy és hogyan vált az Egyesült Államok történetének leghírhedtebb sorozatgyilkosává. A cégnél viszont úgy gondolták, hogy a téma egy játékfilmet is megérdemelne, majd megérkezett az Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány, ami nem szokványos módon meséli el a sármjáról és brutalitásáról ismeretes pszichopata történetét.
Ted Bundy személye talán nem szabadna, hogy szót érdemeljen, ám az ember egyik legerősebb jellemzője a kielégíthetetlen kíváncsiság, a hetvenes évek közepén tevékenykedő gyilkos ügye pedig még a legjobban megírt thrillerekre is rálicitál. A teljesség igénye nélkül úgy írhatnánk le Bundy-t, hogy a nárcisztikus pszichopaták archetípusa volt, aki vonzerejével és karizmatikus kiállásával beismerten 30 fiatal nőt (ez a szám feltehetően jóval nagyobb valójában) cserkészett be, majd végzett velük, embertelen módszerekkel. A legsokkolóbb az egészben mégis az, hogy elfogása után is a közvélemény egy igen nagy része kétkedve fogadta, hogy valóban ez a jókiállású fiatalember az elkövető, de még az esküdtszéket is el tudta bizonytalanítani. Mindezt fontos kiemelni, mivel Joe Berlinger filmje (aki egyébként a korábban említett miniszériát is dirigálta) a nyers tények és részletek helyett elsősorban arra törekszik, hogy mi magunk is bedőljünk Zac Efron, azaz Theodore Bundy trükkjeinek.
Az Átkozottul veszett, sokklóan gonosz és hitvány (igyekszem minimalizálni a cím használatát) különösebb expozíció nélkül dob be az események sűrűjébe, arra viszont senki ne számítson, hogy A ház, amit Jack építetthez hasonló élményt kapunk. Bundy "vadászatai" és maguk a gyilkosságok minimális szerephez jutnak a film koncepciójában, helyette a fókusz a férfi azon oldalára irányul, amit kifelé mutatott. Egy jókiállású joghallgató, aki szabadidejének egy részét könyvtárban, vagy épp jegyese és az ő kislánya mellett tölti. Igazi mintapolgár, aki szinte kivégzése pillanatáig teljes magabiztossággal hangoztatja ártatlanságát. A koncepció mibenléte nem meglepő, ám célja már annál inkább megkérdőjelezhető, lévén a cselekmény nagyrésze erőteljesen dolgozik azon, hogy szimpatizáljunk Bundy-val, vagy legalábbis megegyük a hazugságait. Mindez később, ha csak egy jelenet formájában is, de feloldásra kerül, egészen addig viszont hiába várjuk, hogy nagyobb betekintést kapjunk abba, mi is történt 1974 és '78 között. A film tudatosan ugorja át a részleteket, ami esélyes, hogy sokak tetszését nem fogja elnyerni, ahogy az sem, hogy hiába a sokkoló alapanyag, az Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány hangulata már-már könnyed ahhoz képest.
Berlinger rendezése alapvetően hatásosan köti le a néző figyelmét, és a sokszor kapkodónak ható tempójával együtt is egy átfogó képet ad mindarról, ami végbemehetett Bundy-ban. Ellenben a másik oldallal, ugyanis a férfi múzsáját alakító Lily Collinson kívül mindenki csak asszisztál a történésekhez, az áldozatok oldala pedig gyakorlatilag szót sem érdemelt a szűk kétórás játékidő alatt. A többnyire csak erős közepesnek titulálható jelenetek közül toronymagasan a tárgyalótermi szegmensek emelkednek ki. Itt az ideje kitérni Zac Efron játékára, akit én személy szerint korábban is kedveltem, mégis szkeptikus volt a Bund-féle szerepével kapcsolatban, ám nem kérdés, hogy ez a film szinte minden erényét a fiatal színész kvalitásainak és meglepően sokoldalú alakításának köszönheti. Mindez a tárgyalásokon lett csúcsra járatva, ezt talán annak is köszönhetjük, hogy a Bundy-ügy legendása tárgyalása volt az első, amit országszerte élőben közvetítettek az Egyesült Államokban. Efron talán még meggyőzőbben is hozta Bundy bipoláris személyiségét, mint ahogy az azt az archív felvételeken láthatjuk. Meg volt a kellő feszültség és döbbenet-faktor a tárgyalóteremben, John Malkovich Edward D. Cowart bíró szerepében pedig még Efron elől is képes volt ellopni a showt, a két színész közötti kémia és a jelenetek dinamikája pedig nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy nem fulladt egyhamar érdektelenségbe a film.
Meglehetősen furcsa film az Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány, elsősorban talán azért, mert képtelen megtalálni a saját hangját, vagy azt, hogy miről is szeretne igazán mesélni. Mit akar megmutatni nekünk Bundy-ról, mi a tanulsága ennek a végtelenül brutális és kegyetlen ügynek, vagy mi volt az oka annak, hogy nők tucatjai, ha nem többek voltak odáig ezért az emberért - egészen addig, amíg villamosszékbe nem került. Annyi mindent lehetne mesélni erről az egész jelenségről, méghozzá kifejezetten változatos módokon, hiszen Ted Bundy nem csak a tárgyalóteremben, de a közvélekedésben is ritka megosztó jelenségként maradt fent a történelemben. Itt viszont tipikusan az történt, hogy mindenből szeretett volna egy kicsit mutatni Berlinger filmje, ami ugyan szórakoztató a maga módján, egy nehezen azonosulható szerelmi szálon és Zac Efron Pazar alakításán kívül nem igazán ad semmit a nézőnek. Utóbbi viszont tényleg megérdemel minden dicséretet.