Fájdalom és dicsőség - Kritika

|

Visszatekinteni és összegezni.

Federico Fellini: 8 és fél. Woody Allen: Csillagporos emlékek. Pedro Almodóvar: Fájdalom és dicsőség. Mindhárom film egy-egy olyan alkotót mutat be, akik nem csupán kreativitásukat, alkotói világukat illetően, de magánéletükben is megrekedtek. Három olyan alkotó, aki egy helyben toporog és aki rájön, hogy képtelen előre nézni, hát jóformán hátrafelé kezd tekintgetni. Addig-addig tekintgetnek hátra, mígnem rájönnek, hogy ez is egyfajta formája az előrejutásnak. 

Hirdetés

A film: az életem. 

- nyilatkozta Pedro Almodóvar egy vele készült interjúban a Fájdalom és dicsőség kapcsán és bár efelől valahogy soha nem is volt kétségünk, így kimondva méginkább megerősíti azt a miértet és azokat a motivációkat, amik hajtották őt ennek a történetnek az elmesélésében. Filmje Salvador Mallóról (Antonio Banderas) szól, egy elismert, spanyol filmrendezőről, aki cselekményünk elején nincsen a helyzet magaslatán: depresszióban szenved, fülzúgása van és migrénes fájdalmakkal küzd. Rég nem rendezett és rég volt rivaldafényben, ebből a kvázi katatón állapotból ugrasztja ki egy esemény, melynek keretében egy 32 évvel ezelőtti filmjét restaurálják és újra bemutatják. Ez lehetőséget ad neki arra, hogy filmjének színészével újra felvegye a kapcsolatot és elássák a csatabárdot, a régmúlttal történő szembenézés pedig további emlékfolyamokat indít be a férfi agyában. 

Almodóvar nyíltan önéletrajzi ihletésű (de azért temérdek fikciós elemet tartalmazó) filmje Fellini klasszikusához hasonlóan az emlékezés és a megrekedés filmje, de a spanyol filmrendező nem ment el odáig, mint - teszem azt - Woody Allen. Allen a Csillagporos emléket sokkal bátrabban telítette meg direkt utalásokkal filmjét és már az sokatmondónak mondható, hogy eleve fekete-fehérben forgatta le. A Fájdalom és dicsőség ezzel szemben inkább csak egyszerű ihletforrásként tekint Fellini alkotására, a többi már ment a maga útján. Almodóvar ugyanúgy hű maradt önmagához és a jól ismert, "kiégett rendező"-történetet saját stílusában, élénk színekkel mesélte el. Ismerősen, mégis önazonosan és őszintén, önreflexív felhangokkal, még ha kissé több szentimentalizmussal is. 

Filmjének narratívája két vonalon halad párhuzamosan: egy ízben megismerhetjük Salvadort gyerekként, míg a másikban az idősödő Salvador próbál meg számot vetni mind a jelenével, mind pedig a múltjával (és nem utolsó sorban: saját magával). A rendező a korábbi filmjeihez képest jóval kiérleltebb, bölcsebb hangvételben mesél nekünk, elvetve a rá jellemző harsányságot és az ahhoz hasonló habitusú humort. A főszereplőt, Salvadort arra használja fel, hogy múlt és jelen kötelékeit felülvizsgálja és hogy ezzel együtt magáról a kreativitásról is beszéljen nekünk. A férfi nem csak azért képtelen alkotni, mert fájdalmai gúzsba kötik, de azért is, mert addigi életével, illetve annak bizonyos részeivel még nem sikerült számot vetnie. Emlékképei segítségével újra bejárja tehát a házat, melyben felnevelkedett, felidézi édesanyjával (Penelope Cruz) való viszonyát és azt, hogy miként érzett vonzalmat a házukban dolgozó kőműves fiú iránt. Ezek a múltbéli jelenetek remekül átadják a gyermekkor ártalmatlanságát és kvázi-gondtalanságát, mintegy felidézve Guiseppe Tornatore Cinema Paradiso-ját.

Salvador a cselekmény során folyamatosan ellenáll és beadja a derekát a múltjának, ahogyan folyamatosan ellenáll és beadja a derekát annak a fájdalomnak is, mely meghatározza mindennapjait. Örökös harcot vív önmagával és közvetlen környezetével. Egy jelenetben például régi kollégájával a klasszikussá érett filmjük vetítése után otthon ülnek és heroinoznak, miközben telefonon Q&A-n vesznek részt - hogy aztán az egész átmenjen a régi sebek feltépésébe és sérelmek felszínre hozásába. [Maga a jelenet egyébként nagyon jól kombinálja a humort és a finom melankóliával járó önbizalomvesztést.] Salvador halk tépelődését a rendező empátiával ábrázolja és ez az empátia rám, mint nézőre is átragadt. A rendező magányának bemutatása és éreztetése, testi és lelki fájdalma ad a filmnek egyfajta szomorkás hangvételt, de ez a hangvétel nem arra biztat, hogy sajnáljuk őt. Nem a szánalomérzetünkre apellál, sokkal inkább arra, hogy érezzük át, amit ő érez. Teszi ezt: sikerrel. 

Ami magát a történetmesélési módszert illeti, sajátosnak mondható, és bevallom őszintén, sajátossága némileg kihúzott a filmből néhány ponton. A véletlenek határozzák meg filmjének több fordulatát és a flashback-jelenetek első ránézésre minden fix kapaszkodó nélkül csak lógnak a levegőben. Utóbbit egyébként egy frappáns húzással utólag más mederbe terel és mindenképpen érdemes újragondolni azok funkcióját, előbbit pedig tudjuk be a rendező saját stílusának. Rontani semmiképpen nem rontanak az élményen, mert még ha ez szemet is szúr, van az egész filmnek egy természetes sodrása, ami visz magával folyamatosan. Ez a sodrás nem utolsó sorban köszönhető a főszereplő Antonio Banderas-nak is, aki puszta jelenlétével olyan méltóságot kölcsönöz az egész filmnek, mely tankönyvbe illő. Banderas - mondjuk ki - soha nem volt még ilyen jó: tekintetével, hol mélabús, hol katatón, néha vidám arckifejezésével elmond mindent, amit el lehet erről az emberről és teszi ezt úgy, ahogy a legnagyobb színészek tudják csak. Alázattal, érezhető bölcsességgel, szinte láthatatlan eszközökkel. Furcsa és csodálatos érzés volt nézni ezt a színészt, miután rengeteg filmben egy pergőnyelvű, impulzív karaktertípust játszott, amint egy ilyen kiérlelt, idősödő urat formál meg. Tette ezt egyszerre meghökkentő és megható eredménnyel. 

Almodóvar a filmjével mindegyre az élet és film viszonyát vizsgálja és arra jut: film nélkül nincs élet, élet nélkül nincs film, nincs mit tenni, a kettő egyszerre élteti egymást. A lényeg, hogy meg kell találni a kettő közötti átmenetet, azt a bizonyos hidat, mely összekapcsolja őket. Mindemellett a film a számvetés és a visszatekintés fontosságára is felhívja a figyelmünket: néha vissza kell tekinteni ahhoz, hogy tudjuk, hogyan jussunk előre az életünkben. A Fájdalom és dicsőség egy olyan rendező alkotása, aki ha nem is próbálja újradefiniálni magát, de azt mindenképpen szeretné szavakba, képekbe önteni, hogy ki ő, honnan jött és mit csinál. Állítása szerint az eddigi legszemélyesebb filmje ez és annak is hat: finoman profán és szentimentális önvallomást láthattunk minden idők egyik legkedveltebb és egykor legvadabb spanyol filmrendezőjétől. 

Fájdalom és dicsőség - Kritika

Kinek Ajánljuk
  • Pedro Almodóvar rajongóinak.
  • Akik már szeretnék látni Antonio Banderast ismét igazi filmszerepben.
  • Akik szeretik a 8 és fél című filmet.
Kinek Nem
  • Akik inkább maradnának Almodóvar korai, szókimondó és nyersebb tónusú filmjeinél.

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.