Scott Mann műve két dologgal hívta fel magára előzetesen a figyelmet. Az egyik a koncepciója, miszerint a cselekmény nagyja egy több mint 600 méter magas rádiótornyon játszódik. A másik a cenzúra, tudniillik a Fallban nagyjából 30-szor káromkodtak, de a deepfake technológia segítségével ezeket megváltoztatták, így szélesebb közönségnek is bemutathatták a filmet. A kész alkotást látva ebben semmi logika nincs, ha pedig azt nézzük, hogy a mozipénztáraknál világszerte 10 millió dollárt sikerült összekaparni, pláne. Szerencsére a végeredményre ez nem nyomta rá a bélyegét.
Becky (Grace Caroline Currey) szeret hegyet mászni, ám egy tragédia után magába fordul és az öngyilkosság gondolata is felmerül benne. Barátnője, Hunter (Virginia Gardner) unszolására belevágnak egy közös kalandba, miszerint megmásznak egy hatalmas rádiótornyot a semmi közepén. A felfelé vezető út még viszonylag gond nélkül zajlik, a visszajutási kísérletnél viszont beüt a krach.
Mann ötletét leginkább két filmmel lehetne összefoglalni. A Danny Boyle -féle 127 órával, illetve Robert Zemeckis Kötéltáncával. Míg egyikben a szintén szűkös helyszín, az elemekkel való harc és a kétségbeesés dominált, addig a másik a magasság szédítő erejét mutatta be. A Fall talán egyik említett műhöz sem ér fel, a 127 óra sokkal fajsúlyosabb drámával operált, míg a Kötéltáncot a heist filmes beütése tette szórakoztatóbbá.
Mann munkájának első harmada nem különösebben fogott meg. Becky traumája érthető, ám kissé felszínes, akárcsak a hirtelen ötlettől vezérelt kaland. Kellettek hasonló elemek a felvezetésbe, de az alapból többet is ki lehetett volna hozni. Nagyjából 20 perc után hőseink elkezdik megmászni a tornyot és végre a film is megmutathatja, hogy mit tud kihozni a koncepciójából. Szerencsére elég sokat, maga az út is izgalmas, holott csak egy létrán mászik a két lány, a panoráma, a magassággal való játék, végül a tényleges vészhelyzet pedig fokozatosan emelik a tétet. A talpalatnyi hely, az elérendő célok és persze az alattunk elterülő mélység folyamatosan szállítják a feszültséget. Nem nyugodhatunk meg egy percre sem, mert ha elmélázunk, az életünkkel fizethetünk. Mann remekül átadja ezt az érzést, bár el kell ismernem, hogy van egy laza tériszonyom, így ezek a jelenetek különösen hatásosnak bizonyultak számomra.
Aki azonban bírja a magasságot, annak is lesz alkalma izgulni, mindig történik valami, ami fenntartja a figyelmet. Más kérdés, hogy a rendező helyenként túlságosan is hatásvadász eszközökhöz nyúl, holott egy ilyen szituációban erre semmi szükség nincs. Teljesen feleslegesen beemel még egy konfliktust, az utolsó harmadban pedig egy csavarral próbál sokkolni. Nem rossz húzás, de láttuk már számtalanszor, jobb kivitelben. A másik kifejezetten zavaró dolog a két főhős viselkedése. Szó nincs róla, hogy teljesen kretének lennének, olykor mégis úgy tűnik. Főleg Hunter reakciói tudnak teljesen eszementek és irracionálisak lenni és erre nem magyarázat az, hogy egy adrenalinfüggőről van szó. Ezen felül is akadnak bőven logikai buktatók a filmben, a végső megoldásba is bele lehet kötni, de elismerem, hogy Becky utolsó lépése a segítségkérésre elég merészre sikeredett. Itt jegyezném meg, ha ez átment a korhatárbizottságnál, akkor néhány káromkodás fogalmam sincs, miért nem.
A Fall többnyire kihozta a benne rejlő potenciált és jól használta a koncepciójából adódó előnyöket. A végeredmény mégis kicsit hullámzó, döntésekbe, logikai felépítésbe vagy akár az állati viselkedésbe is bőven bele lehet kötni. Így az élmény kissé felemás, de a mérleg nyelve talán egy kicsit a pozitív irányba fordul. A kamarathriller felütés, a pattanásig feszült jelenetek pumpálják az adrenalint és a hibái ellenére is egy korrekt szűk 100 perces kalandban lehet részünk, laza 600 méter magasban.
