Ha Paul Thomas Anderson alkot, az minden filmrajongó számára ünnep. Noha a legutóbbi, Beépített hiba című filmje nem aratott osztatlan sikert, kevés nála kiegyensúlyozottabb és egyedibb látásmódú rendező él Hollywoodban. A Fantomszál azért is érdekes, mert ez a háromszoros Oscar-díjas színészlegenda, Daniel Day-Lewis utolsó szerepe.
Az 1950-es években járunk, Reynolds Woodcock (Daniel Day-Lewis) világhírű divattervező, a munkájának él, megrögzött agglegény. Egy nap megismerkedik a pincérnő Almával (Vicky Krieps), aki egyből beleszeret az előkelő férfiba. Az érzés azonban nem kölcsönös, inkább szakmai mintsem személyes, Alma azonban változtatni akar ezen.
Anderson első látásra egy tradicionális kosztümös romantikus filmet készített, melyben a középosztálybeli fiatal lány megízleli a csillogást, a szerelmet, egy másik világot. Nagyon sokáig így is érezzük, persze nem is Andreson lenne, ha nem lépne valami extrémet, de mindent a maga idejében. Alma és Reynolds viszonya egészen furcsa. A nő odaadóan szeret, míg a sztahanovista tervező leginkább egy élő próbababaként tekint rá. Együtt lehet érezni a törődésre vágyó lánnyal, Reynolds pedig a hűvös és sztárallűrös fél, akire csak a nővére, Cyrill (Lesley Manville) tud hatni. Ő a film egyik aduásza, hideg eleganciával küld el melegebb éghajlatra bárkit úgy, hogy egyszer sem emeli fel a hangját, de tudjuk, nem érdemes packázni vele.
Anderson pazar karaktereket ír, most sem történt másként. Ahogy változik a megítélésünk róluk, ahogy egyre árnyaltabbá válnak, az valami egészen hatásos. Erre rátesz egy lapáttal az életszerű dialógusok sora, amiknél sokszor olyan érzésem támadt, mintha improvizált lett volna az egész jelenet. A legjobb példa erre Alma és Reynolds romantikusnak indult vacsorája, ami nem kis vitába fullad. Az utolsó harmadban aztán érkezik egy groteszk fordulat, ami teljesen más megvilágításba helyezi a cselekményt. Nehéz értelmezni, befogadni még inkább, de kétségtelenül váratlan és ügyes húzás volt.
Előtör Anderson provokatív énje, amit már oly sokszor láttatott, gondoljunk csak a Magnóliára, a Vérző olajra vagy akár a Boogie Nightsra. Felrúgja a várakozásainkat és homlokegyenest szembemegy a zsáner szabályaival. A közlésmódja, ahova kilyukad, a végpont... nincs rá jobb szó, meghökkentő. Holott nem sokkol se vizuálisan, se lelkileg, egyszerűen csak más, pont ettől erőteljes.
Daniel Day-Lewist egy filmkedvelőnek sem kell bemutatnom. Szomorú, hogy nem láthatjuk többször a vásznon, alakítása most is kiváló, szokás szerint egybeforrt a karakterrel. Vicky Kriebs nem egy klasszikus szépség, de pont ettől emberi, az pedig vitán felül áll, hogy élete alakítását nyújtja. Akinek azonban leginkább járna egy Oscar jelölés, az Lesley Manville (mint kiderült meg is kapta). Az, hogy egyszerre képes szimpatikus, kimért és ellenszenves lenni, önmagában is bravúr, de ő olyan élettel töltötte meg Cyrillt, hogy csak tapsolni tudok. Kár, hogy az utolsó harmadra kicsit eltűnt.
A Fantomszál, Anderson korábbi műveihez hasonlóan nem egy laza popcornmozi, amit azért néz meg az ember, mert ki akarja kapcsolni az agyát és jól kíván szórakozni. Kevesen fogják értékelni, ugyanakkor stílusával, karaktereivel és frappáns humorával sokak szívébe belophatja magát. Furcsa élmény, ami egyszerre szerethető, zavarba ejtő és karizmatikus. Egy olyan ritka alkotás, ami mindenkinek képes mást adni.