Scott Derrickson ért a horrorhoz, ehhez kétség sem fér. Az Ördögűzés Emily Rose üdvéért szépen elindította a karrierjét, majd a Sinisterrel bizonyította, hogy egyszerre tud nyomasztó atmoszférát teremteni, s ha kell a frászt is ráhozza az emberre. A Doctor Strange sikere után úgy volt, hogy a folytatást is ő dirigálja, de kreatív nézeteltérések miatt távozott a Marvel fedélzetéről, hogy visszatérjen a kaptafához. A Fekete telefon pedig egyértelműen az év egyik legjobban várt borzongásának ígérkezett.
Egy amerikai kisvárosban járunk, valamikor a 70-es években. A környéket egy Portyázó (Ethan Hawke) néven elhíresült gyilkos tartja rettegésben, aki gyermekeket rabol el. A 13 esztendős Finney (Mason Thames) egy nap a saját bőrén tapasztalja meg a veszélyt, ugyanis ő az elkövető következő áldozata. A pincében, ahol fogva tartják, található egy fekete telefon, mely nem működik. Aztán mégis megcsörren és hősünk nem várt helyről kap segítséget, a túlvilágról.
A film Joe Hill (Stephen King fia), mindössze 30 oldalas novellája alapján készült, melyet igyekeztek kibővíteni, de a Fekete telefon legnagyobb hibája pont a vékonyka alapanyag, annak ellenére, hogy Derrickson még így is a lehető legtöbbet próbálta meg kihozni belőle. A cselekmény első harmada a hosszabb expozíció ellenére is remek. Megismerjük Finney mindennapjait, kapcsolatát a húgával, akinek történetesen látomásszerű álmai vannak az elrabolt gyerekekről.
A rendező szokás szerint csúcsra járatja a hangulatkeltést, rögtön beránt a 70-es évek miliője, majd a sztori két szálon fut tovább. Az egyikben a főhős kétségbeesett küzdelmét követjük, a másikban a húga próbálja meg kinyomozni, hogy ki lehet a tettes. A misztikumot a címben is szereplő telefon szolgáltatja, melyen keresztül az eltűnt gyerekek kommunikálnak Finney-vel. Próbálnak segíteni neki, több kevesebb sikerrel, csak közben a gyilkos bármikor betoppanhat. Ez a fajta bizonytalanság olyan feszültséggel tölti meg a jeleneteket, hogy bizony fogjuk szorongatni a karfát vagy egyéb kezünk ügyébe kerülő tárgyakat. Gwen (Madeleine McGraw), a kishúg álomjelenetei a Sinister házi videóit idézik, noha nem annyira nyomasztóan, de az atmoszférán kétségkívül sokat dobnak.
Vitathatatlanul ő a legjobb karakter, talpraesett, vicces, ki tud állni magáért és másokért egyaránt. Akiről sajnos ez nem mondható el az a gyilkos, akiről nagyon kevés információ derül ki. Nem kell, hogy felfedje a tervét vagy motivációját, de a milyensége kimerül annyiban, hogy a maszkja az épp aktuális hangulatát tükrözi. Ezzel el is érkeztük a már említett vékonyka alapanyag problémához. Az a legnagyobb gond a Fekete telefonnal, hogy túl egyszerű és nem aknázza ki a benne rejlő potenciált. Több lehetőség rejlett az álmok megfejtésében, a tanácsok megfogadásában, illetve a megoldás is hirtelen érkezik. Nem kell, hogy csavarokkal dobják fel a történetet, de a misztikum mélyítése jót tett volna az összképnek, akárcsak egy bő negyed órával hosszabb játékidő. Nem hittem volna, hogy manapság, amikor minden második film két és fél órára rúg, a rövid játékidőt nehezményezem, de jelen esetben ez a helyzet.
Nem azt mondom, hogy csalódást okozott Derrickson legújabb műve, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hagyott maga után hiányérzetet. A gyilkos személytelensége (erre a szerepre nem feltétlenül kellett egy Hawke kaliberű színész), a túlontúl egyszerű megoldások szemet szúrnak, illetve a horror faktor sem üt akkorát, mint kéne. Ennek ellenére a Fekete telefon egyáltalán nem rossz film, a hangulata pazar, a színészek szuperek (főleg a két gyerek), és feszültségkeltés terén a rendező úr még mindig ott van az elitben. Ha minden horror ezt a színvonalat hozná, az maga lenne a tökély, de Derricksontól egy kicsit többet várok. Így még mindig a Sinistert tartom a legjobbjának, ugyanakkor remélem, hogy még sok hasonló zsánerfilmmel rukkol elő a jövőben.
