Felhőatlasz – Kritika

Mert a majd három órás játékidő alatt, ahol minden, egyenként közel fél órás jelenetben ugyanazok a színészek a legkülönbözőbb szerepekben brillírozhatnak kétségtelenül kalap emelést, de minimum egy elismerő fejbiccentést vált ki a nézőkből, amit a neves gárda maximálisan meg is hálál. Tom Hanks szokásosan magas színvonalat képvisel mindegyik műfajban, Ben Whishaw továbbra is hiper érzékeny, a manapság politizáló Hugh Grant pedig végre elhagyta jól megszokott romantikus komfortzónáját. De ugyanúgy dicséretes a gárda többi tagja is Halle Berrytől kezdve a lényegében statiszta szerepre kárhoztatott Susan Sarandonon keresztül Hugo Weaving-ig, akik olykor akár pár pillanatra vagy akár egy egész jelenet erejéig nemet, bőrszínt és/vagy nációt is hajlandóak voltak cserélni, hogy ezeket a több évszázadon át utazó lelkeket – változó hangsúlyossággal – életre keltsék (mert nincs kis színész, csak kis szerep ugyebár).

Mégse lehet azt mondani, hogy eme ambíciók maximálisan beteljesedtek volna, pont az említett nagyravágyás miatt. Hiába szegezi a tekintetünket a vászonra, hiába szövi a három rendező mesterien az apró mozaikokat (amikből szívesen megnézne az ember akár egy-egy teljes játékfilmet is), olykor túl sokat akar mondani, a néző szájába akarja adni a megoldást, vagy a sok ugrálás között éppenhogy a lényegi mondandó sikkad el, és ezzel egyes karakterek, történetszálak érdektelenséget váltanak ki.

És pont ebből fakad a Felhőatlasz megosztottsága is. Sokan nem látnak mást, mint egymásra dobált jelenetek értelmetlen halmazát, mások viszont egy intelligens filmkülönlegességet, ahol az összefüggéseket – ami éppúgy lehet egy rendkívüli jegy, mint egy név, vagy egy elejtett félmondat – a nézőnek kell felfedeznie. Az kétségtelen, hogy a hat szín közül nem sikerült mindegyik egyformán, van amelyik elsikkad, hosszú időre eltűnik, hogy aztán valamilyen kontextusban ismét felbukkanjon, és van amit ha önmagában nézünk, nincs benne semmi kiemelkedő, mégis hibátlanul működik.

De akárhonnan is nézzük a Wachowski tesók és Tom Tykwer mozija mindenképpen elismerésre méltó darab, hiszen pont az ilyen filmkülönlegességek vitték tovább az elmúlt bő évszázadban ezt a művészeti ágat. És ezen tulajdonsága miatt (is) a Felhőatlaszt a fent említett jelzők mellett hamarosan még eggyel illethetjük: kultfilm. [embed]https://www.youtube.com/watch?v=jIxC5vxH6KU[/embed]

Oldalak: 1 2