Napra pontosan 25 éves a Hetedik, korunk egyik legmeghatározóbb neo-noir alkotása, melyet szinte minden filmrajongó ismer, legalább a végső "Mi van a dobozban!?" csavarja vagy a furcsa írásmódja (SE7EN) miatt.
Őszinte leszek: habár nincs Hetedik kritika az oldalon, de egyszerűen kétlem, hogy tudnék erről a kult klasszikusról olyan egybefüggő összefoglalót írni, amit még nem olvasott volna bárki is valaha Fincher mesterműve kapcsán. Éppen ezért Péter Zsombor kollégám "30 éves a Nagymenők" írásához hasonlóan én is inkább arra próbálok rávilágítani, hogy miért is kezdhetem a bevezetőt olyan szuperlatívuszokkal, mint hogy "a Hetedik korunk egyik legmeghatározóbb alkotása".
Úgyhogy a következő néhány - gondolom meglepő, egész pontosan hány - pontban igyekeztem összeszedni számotokra, miért is helytálló a fenti kifejezés és miért került fel ez a mocskos pszichológiai thriller minden idők Top 3 legjobb filmje közé a saját listámon.
#1 A kilátástalan kezdetek
Rögtön kezdésként nem is a filmről, inkább annak zivataros elkészültéről ejtenék néhány szót. Történt ugyanis, hogy a '90-es évek elején Andrew Kevin Walker épp New Yorkban dolgozott és próbált forgatókönyvíróként befutni, miközben egy lemezboltban melózott. Walker nem túlzottan volt oda a "Nagy Almáért", nem csípte a várost és borús, kilátástalan mindennapjaiban, New York utcáit róva pattant ki a fejéből a Hetedik alapkoncepciója.
A szkript végül eljutott a New Line Cinema-hoz, élére pedig Jeremiah S. Chechik került volna eredetileg. Később ő távozott a projekttől, a New Line pedig utasításba adta Walkernek, hogy a film végi csavar, vagyis a legendás fej-a-dobozban jelenet nem lehet a lezárás. A fiatal, feltörekvő írónak módosítania kellett a befejezésen, a stúdió pedig végül Chechik helyére egy másik, kevésbé lelkes rendezőt talált a projekt élére. Egész pontosan...
... azt a David Finchert, aki elmondása szerint akkor már másfél éve nem volt hajlandó egy forgatókönyvet sem elolvasni. Tudniillik az Alien harmadik epizódja eléggé lehozta az életről és, hogy idézzem, "inkább halok meg hasnyálmirigyrákban, mintsem egy újabb filmet rendezzek". Walker forgatókönyve levette a lábáról, legfőképp azért - és hihetetlen, hogy a filmtörténelem egy-egy pontján milyen szinten játszottak közre a kozmikus erők -, mert a New Line emberei véletlenül az eredeti, fej-a-dobozban befejezésű forgatókönyvet küldték el Finchernek. Utána hiába próbáltak visszatáncolni, Fincher elmondta, hogy csak és kizárólag az eredeti befejezéssel hajlandó elkészíteni a filmet.
Így történt, hogy a bizonytalan jövője és a csalódásokkal teli múltja miatt kilátástalan író és rendező egymásra találtak és lerakták az asztalra a Hetediket, aminek központi témájában és üzenetében ez a kilátástalanság alaposan vissza is köszön - megspékelve egy halovány reménysugárral a történet végén, ami talán épp Walker és Fincher üzenete volt saját maguk számára.
#2 Az egyik utolsó, igazi neo-noir
Szokás mondani, hogy a Hetedik egy mocskos és kemény film... amiben ráadásul helyet kap 7 darab, eléggé brutális és felkavaró gyilkosság is. Az atmoszféra John Doe áldozatai nélkül is árasztja magából ezt a lehangoló és - sokadjára használom - kilátástalan hangulatot. A bemutatott apró lakások klausztrofóbok, a tapéta szinte mindenhol foszlik, szürke és fakó sárga színek dominálnak mindenütt, ráadásul nem is lenne igazán noir, ha nem esne folyamatosan az a rohadt eső a városban.
Az utóbbi húsz évben egyre ritkább számban mérik a neo-noir alkotásokat, a Hetedik kaliberűeket meg aztán pláne, tekintve, mennyire erős témákat boncolgat, melyekhez ráadásul egy kimagaslóan tragikus befejezés is párosul. Fincher '90-es évek közepén megjelent alkotása szinte minden klasszikus értelemben vett noir elemet felsorakoztat, legyen szó a cinikus (Somerset) és a forrófejű (Mills) detektív archetípusról, a morális szürke zónáról, amit ők és az ellenfelük (John Doe) képvisel, valamint persze a már említett filmvégi tragédiáról. Technikai oldalon a zsáner klasszikus eszközei ugyanígy jelen vannak, legyen szó a már említett színhasználatról vagy a döntött ("dutch") kameraállásokról, melyek a feszültséget, a mentális diszkomfortot hivatottak még erőteljesebben átadni.
A Hetedik, végig nézve az utóbbi 20-25 év filmes alkotásain, zsánerében tényleg az egyik utolsó zászlóshajó, ami azért szerencsére továbbra is ihlet gyanánt szolgál néhány olyan modern alkotásnak, mint a Fogságban vagy az Éjjeli féreg. De nyilván a rá 4 évvel később érkező Harcosok Klubja (szintén Fincher rendezés, Walker pedig szkriptdoktorként vett részt) is alaposan merített belőle mind történetbeli, mind vizuális szempontból. (No meg persze majd a 2021-es The Batman is!)
#3 Az apatikus Somerset
Nehéz - szerintem legalábbis - egyértelműen megmondani, hogy a két detektív közül melyikőjük az igazi főhős, hisz mindketten kimagasló szerepet kapnak. Ami biztos, hogy Morgan Freeman karaktere, William Somerset az, aki pozitív irányú karakterfejlődésen esik át a cselekmény során. Ő hajlandó változni, belátja a hibáit és a film legutolsó jelenetében már egy másik emberként dönt úgy, hogy nem hagyja el a várost és a munkáját, melyet a film során oly eltökélten várt.
Somerset egy kiégett, apatikus, sokat látott detektív, aki belefáradt az utcákat elárasztó közömbösségbe. Múltjáról csak egy apróságot tudunk meg, de az bőven elég, hogy bemutassa, miért ringatta magát egykoron ebbe a hazugságba. Próbálja teljesen kizárni, maga mögött hagyni ezt a világot, még úgyis, hogy mélyen legbelül nem ezt akarja.
Zseniális pillanat a karaktere kapcsán az ágya melletti metronóm, vagyis az apátia, az üresség szimbólumának elhajítása magától a film vége felé közeledve. Tracy (Gwyneth Paltrow) és társa, Mills (Bradt Pitt) is alaposan belemásznak a fejébe. Legvégül viszont mégis a gyilkos, John Doe (Kevin Spacey) cselekedetei késztetik arra, hogy nem nyerhetnek az ilyesfajta emberek és szükség van olyanokra, akik hajlandók ezért a világért küzdeni. Még ha az nem is oly szép, mint ahogy azt Hemingway állította egykoron.
Az egyik legfontosabb tanulság a forgatókönyvírásban, azon belül is a karakteralkotásban, hogy egy-egy karakter a döntéseiről ismerszik meg igazán (mint ahogy az a való életben is mennyire igaz). Éppen ezért teszik Somersetet utolsó szavai - miszerint a közelben lesz és nem hagyja magára a várost vagy a tragikus sorsú Millst - egy komplex, az útja végén felismerést nyerő karakterré.
#4 A forrófejű Mills
Freeman remek Somerset szerepében, de a karakter jellegéből adódóan nem kap annyi alapanyagot, mint kollégája Brad Pitt megformálásában. Keserédes a mosolyom Pitt idei Oscar-díja miatt, hisz abszolút megérdemelte… de oly későn érkezett el számára ez a megtiszteltetés, ha belegondolunk, hogy már itt, 25 évvel ezelőtt is mekkorát alakított.
Mills gyakorlatilag a szöges ellentéte Somersetnek, ezért is működik a párosuk ennyire jól a vásznon: a naiv, gimis szerelmét feleségül vevő, még hősködni vágyó Mills hisz abban, hogy az átlagemberek nem képviselik mindannyian azt a mérhetetlen közömbösséget és gonoszságot, amit társa vagy épp Doe is vall. Ám mint azt tudjuk, az ő karakteríve sajnos negatív lecsengésű.
Ha ezt a forrófejű, érzelmeit kontrollálni képtelen Millst tekintjük főhősnek, a történet befejezése több, mint tragikus. A naiv kisfiúból nem lesz hős ebben a világban és egy magát a különlegestől teljesen távol állónak tituláló gonosz győzedelmeskedik azzal, hogy rávilágít: mindannyian romlottak vagyunk.
#5 John Doe
Kevin Spacey nagyjából 15 percet szerepel az egész filmben, az alakításával az általa megformált karakter viszont mégis bevonult a legikonikusabb gonoszok közé. Mills szöges ellentétjeként egy végtelenül türelmes, számító ellenfél, akinek a legelső (publikusan felvállalt) jelenetétől a haláláig minden egyes képernyőn töltött másodperce hidegrázós.
Doe karakterében tényleg az talán a leginkább hátborzongató, hogy a motivációi között semmi személyeset nem találunk. Ahogy a kocsi hátsó ülésén is igazából ő kormányoz és elmondja, hogy ő nem egy különleges ember, hanem Isten bírája, egy hírhozó, akinek az üzenete túlságosan is megalapozott ahhoz, hogy csak úgy lesöpörhessük az asztalról... mesteri írás, rendezés és alakítás egyvelege. Főleg, hogy...
#6 A mindennapjainkat behálózó hét főbűn
... a Hetedik talán legelgondolkodtatóbb része az a végső kocsikázás és John Doe motivációnak megismerése. Talán a "Büszkeség" az egyetlen, amit szerintem a súlyából és a jellegéből adódóan korábbra kellett volna tenni a cselekményben, de egyébként minden bűn, amire rávilágít John Doe, a mai napig relevánsak. Noha kíváncsi lennék, hogy a mai felgyorsult, közösségi média uralta világunkban hogyan valósítanának meg egy Hetedik témájú filmet, "szerencsére" a film üzenete és témái aktuálisak még annyira, hogy ne kelljen egyhamar rebooton gondolkozni. Finchert ismerve egyébként sem hagyná.
Viszont nekünk, közönségként, emberként legfontosabb tanulság mégis, amit a Hetedikből hazavihetünk az, hogy mindezek ellenére is küzdenünk kell a világért és nem szabad, hogy a közömbösség lehúzzon minket a filmben is prezentált szintre.
#7 A filmtörténelem egyik legfeszültebb fináléja
Az írás végére tartogattam a nyilvánvalót, a nagyágyút, vagyis stílusosan a film befejezését. Gyakorlatilag onnantól kezdve, hogy Mills, Somerset és John Doe beülnek a kocsiba és kiutaznak a semmi közepére, az egyik legfeszültebb szekvenciának lehetünk szem- és fültanúi, amit valaha a filmvászonra vittek. Most újranézéskor mosolyogtam jót magamban, ahogy Doe egyre inkább felvezeti a nagy finálét és a meglepetést a két nyomozó számára, szinte már előre örök életűnek és meghatározó alkotásnak kikiáltva saját maga művét… Kicsit mintha a készítők tudat alatt hozzánk beszéltek volna ezekben a percekben.
John Doe már említett, piszok erős monológját, amivel karakterükből adódóan Mills nem, Somerset viszont maximálisan képes azonosulni csak tetőzi a leszállásra képtelen helikopter, a furgon érkezése a csomaggal, Somerset felismerése, hogy mi is van a dobozban és persze Mills belső küzdelme, hogy meghúzza-e a ravaszt vagy sem. A helyszínválasztás zseni, tényleg a létezés, az egzisztencia legszélső határaira, a kietlen puszta kellős közepére vezényelte oda őket John Doe, rábízva magát magukra és az érzelmeikre, hogy aztán az utolsó két bűn is testet öltsön. Pitt játékáról már ódákat zengtem, iszonyatosan átjön az a mérhetetlen fájdalom és harag, amit a karaktere érezhet ezekben a pillanatokban - tökéletes párja Spacey hideg, önelégült, "bevégeztetett" arckifejezésének és Somerset tehetetlenségének.
Végszó
Ha eddigre nem jött volna át ebből a kvázi-szerelmeslevélből, a Hetedik egy mestermű, amiben tényleg csak 1-2 minimális kivetnivalót lehet találni (mint például a már említett "Büszkeség" eset elhelyezése a történetben vagy a filmből egészen kilógó üldözős jelenet), ehhez pedig hozzájárult az egyik legerőteljesebb befejezés, amit valaha átélhettem.
Nyilván nem tartanátok itt az olvasásban, ha még nem láttátok volna a filmet, viszont: ha már csupán régi élményként él a fejetekben, így mi sem lehet jobb újrázási alkalom, mint a film 25. évfordulója. Kapcsoljátok ki a telefont, merüljetek el ebben a mocskos világban erre a két órára…
… és ne felejtsétek el utána, hogy ha az elsővel nem is, de ama bizonyos Hemingway idézet második részével tényleg érdemes egyetérteni.