Habár megelőzte néhány rövidfilm és a Követés (1999) című első játékfilmje, mégis a Mementó az, ami igazán elhozta Christopher Nolan számára az átütő sikert. Az eredetileg öccse, Jonathan novelláján alapuló forgatókönyvért Oscar-díjra is jelölték, ő maga pedig bebetonozta magát a XXI. század legmeghatározóbb filmes szakemberei közé, mint a nem-lineáris történetmesélés egyik legfőbb követe. A Mementó az elmúlt 20 év során kivívta státuszát a modern kori kultklasszikusok sorában, ráadásul többen az író-rendező egyik legjobb munkájaként tartják a mai napig számon ezt a rendkívül egyedi, narratív felépítésű neo-noir alkotást.
De miért is ennyire különleges ez a felépítés és miért üti ennyire erősen gyomron a nézőt az első, de a sokadik megtekintésre is? A választ John Truby, a modern kori forgatókönyvírás egyik meghatározó szakemberénél érdemes keresgélni. Az ő tanításai között szerepel az a "designing principle" névre hallgató eszköz, amely gyakorlatilag a film mondanivalóját leghatékonyabban elmesélő narratív stratégiát és belső logikát jelöli. Ha ezt sikerül megtalálni, akkor a történet eredetiként és különlegesként fog a néző számára lecsapódni. A Harry Potter esetén a felnövéstörténetet és a varázsvilág megismerését gyakorlatilag a hét iskolaév formájában mesélte el Rowling. A Keresztapánál a "család" fogalma mind valós, mind átvitt értelmében megjelenik, ahogyan Michael története szép lassan kibontakozik a már jól ismert "a király és a három királyfi" formula újraértelmezésében, hála Mario Puzo zsenialitásának.
A Mementó gyakorlatilag csúcsra járatja a szóban forgó eszközt. Truby szerint - ahogy minden másnak - úgy a "designing principle"-nek is szorosan a karakterhez, annak céljához és hibáihoz kell kapcsolódnia. Így még organikusabb módon valósulhat meg a karakterfejlődés, mire legördül a stáblista. Nos, a történet főhőse, Lenny szemén keresztül ez tökéletesen meg is valósul: a férfi speciális amnéziájának köszönhetően képtelen új emlékeket kialakítani, folyamatosan problémát okoz neki, hogy egy-egy apróságra is visszaemlékezzen. Nolan ebbe a kényszerhelyzetbe szerette volna belehelyezni a nézőket is, mi pedig immáron 20 éve istenítjük - gyakorlatilag azért, hogy ilyen csodálatos furfangos módon összezavart mindannyiunkat.
Egy ilyen élményt megvalósítani nem kevés tervezést és alaposságot igényel, már itt megmutatkozott Nolan koncepciózus látásmódja és történetmesélési stílusa. Valószínűleg a cikk olvasói között számtalan rajongóhoz eljutott már a lenti videó, amiben az alkotó szinte egyszerre gyermeki lelkesedéssel és professzori szakértelemmel magyarázza el a film idővonalának megalkotását. Hiszen persze, az ötlet adott és remekül hangzik, viszont a csavarnak így kronológiailag a történet "legelején" kellett ütnie - ami azért elsőre nem feltétlenül adja magát. Meg is született a fekete-fehér és színes jelenetek alternáló váltakozása: amíg Lenny múltját kronológiailag előre haladva ismerjük meg, a klasszikus noirokra jellemző fekete-fehér képi világban, addig a jelen eseményei időben visszafelé haladva bontakoznak ki előttünk. Mindezt persze azért, hogy a kettő aztán a film katarzisaként végre találkozzon, ledöbbentve és újra nézésre sarkallva mindenkit pár évente, hogy egy ilyen eredeti ötlet kibontakozásának szemtanúja lehessen.
Persze hiába a bravúros struktúra és a csavaros felépítés, hiszen ezek mit sem érnének, ha nincs meg a film emberi oldala, ha nem tudnánk rezonálni Lennyvel. Szerencsére Nolanék erre is odafigyeltek és olyan általános üzenetekkel találkozhatunk a film során, mint a múltunkhoz való görcsös ragaszkodás és az emlékeinkben élés, a saját, olykor torz boldogságunk megtalálása vagy épp a valóság szándékos tagadása. A film mindezek érdekében behoz számunkra egy újabb történetszálat és Lenny nyomozása mellett megismerjük Sammy Jenkins tragédiáját is, hogy aztán hideg zuhanyként érjen minket a felismerés az emlékek változását és megszépítését illetően.
Guy Pearce egyébként remek választás volt a szerepre, alakítása tökéletesen ötvözi az összetört, szó szerint múltja miatt szenvedő, tragikus főhős jegyeit a megállíthatatlan, bosszú vezérelte nyomozóéval. Rajta kívül a Mátrixból ismerős duó, Carrie-Anne Moss és Joe Pantoliano is egy-egy egészen érdekes karaktert kelthettek életre, akiknek sokoldalúságát izgalmas volt felfedeznünk mind a saját szemünkön, mind pedig Lenny emlékein át.
A Mementó egy páratlan alkotás a 2000-es évek alkotásai közül, ami a képernyő elé fog szegezni minket még száz megtekintés után is. Beszippant minket ez a letargikus, mocskos atmoszféra, Lenny rejtélyes karaktere és az a fajta építkezés, ami nem tűri, hogy a telefonunkat nyomkodjuk. Húsz éve gyakorlatilag megismételhetetlen filmélmény, ami méltán fog helyet foglalni az örök nagyok csarnokában.
Hinnem kell a rajtam kívül álló világban is. Hinnem kell hogy a tetteimnek még van értelme, még ha nem is emlékszem rájuk. Hinnem kell, hogy ha behunyom a szemem, a világ azért még ott van. Hiszem, hogy a világ ott van még? Van még odakint?... Igen. Emlékekre van szükségünk, hogy tudjuk, kik vagyunk. Én sem vagyok más.
Most... hol is vagyok?