40 éve született meg minden idők egyik legfélelmetesebb horrorfilmje, A dolog, ami képes volt a szintén klausztrofób elemekkel operáló A nyolcadik utas: A halál után egy újabb lökettel berántani a nézőket a félelemkeltés kifürkészhetetlen útvesztőjébe. John Carpenter klasszikusa John W. Campbell Who goes there? című elbeszélése és egy 1951-es film, a The Thing from Another World alapján készült el, de ez természetesen mit sem csorbít az eredetiségén. Sőt.
A történet röviden összefoglalva egy csapat tudósról szól az Antarktiszon, akik a kutatásaik során egy arra tévedt norvég kolléga különös viselkedését és az egyik kutyájuk még zavarba ejtőbb magaviseletét követően azzal szembesülnek, hogy állomásukat egy eddig ismeretlen faj szállta meg. Nem ismerik az eredetét, sem a motivációját, ám idővel ráeszmélnek, hogy ez az általuk "dolognak" nevezett élőlény beférkőzött közéjük, és bármelyikük az áldozatává válhatott. Szembeötlő jelei azonban ennek eleinte nincsenek, ezért rögtön eluralkodik a bizalmatlanság, hogy kinek a testében rejtőzik a biztos halált jelentő fenyegetés.
Carpenter filmjének legnagyobb erőssége a feszültségfokozásban rejlik. Ez természetesen több komponens összessége, ideértve Ennio Morricone földbe döngölő zenéjét (kis érdekesség, hogy ő szerezte Tarantino havas westernjének, az Aljas nyolcas score-ját, ami több ízben is utal A dologra), a maszkmunkát, ami több, mint harminc szakember munkájának gyümölcse, a fényképezést és - végül, de nem utolsósorban - a mindezt kézben tartó rendezést.
A legendás direktor bevallása szerint ez a filmje sikerült a legjobban. Lehet persze azon vitázni, hogy a slasher-horrorfilmek alapkövének számító Halloween - A rémület éjszakája mennyiben múlja felül/alul szülinaposunkat, az mindenesetre tisztán látszik, hogy A dolog egy letisztultabb és komplexebb alkotás, ami bár Scott filmjéhez hasonlóan az elzártságból adódó feszültségteremtésre épít, tud újat mutatni, mer más megközelítésből építkezni és filmtechnikai szempontból is bravúros megoldásokat választ. Ebben az időben nem volt még CGI, amivel (szinte) bármilyen látványelemet némi anyagi ráfordítás árán elénk varázsolhattak a készítők, hanem hosszas maszkmunka és vágási folyamat szükségeltetett az élmény megteremtéséhez. Előbbiben komoly szerepet vállalt Rob Bottin (Trónok harca, Hetedik), aki mindössze huszonkét évesen alkotta meg a "dolog" különböző formációit, a kutya átalakulásától kezdve egészen Norris (Charles Hallahan) transzformációjáig.
Carpenter pesszimista alien-ábrázolása mára megkerülhetetlen mérföldkővé vált mind a horrorműfajban, mind az egyetemes filmgyártásban. Kilátástalansága azonban nem csak a "dolog" karakterisztikáján érhető tetten, hanem az emberi kapcsolatokon is. A világtól elzárt kis közösség tökéletesen leképezi társadalmunkat: eluralkodó bizalmatlanság, agresszív hatalomgyakorlás, összetartás helyett széthúzás. Nem a legfelvillanyozóbb üzenet Mr. Carpentertől az emberiség számára, de egy valamiben azért ő is engedékeny marad: nem tagadja meg tőlünk az utolsó korty whiskyt! Isten éltesse a 40 éves A dolgot!