Guy Fawkes neve megkerülhetetlen, ha a történelem nagy bűnözőit vesszük sorra, hiszen ő volt az, aki megkísérelte felrobbantani a brit Parlamentet. Nem véletlen használtam a "bűnöző" szót, mert a köztudatban általában ezzel a jelzővel illetjük személyét, valahol jogosan, mert nem kevés emberi élet forgott kockán 1605. november 5-én. Éppen emiatt nem szívesen fordítjuk meg a képletet és gondolkozunk el azon, hogy mi van abban az esetben, ha Fawkes terve egy szebb jövő ideológiájának a születését jelentette volna? James McTeigue és a Wachowskik - természetesen a zseniális képregényíró, Alan Moore művét alapul véve - ezt a kérdést feszegetik az immáron 15 éves V mint vérbosszúban.
Pontosan nem tudjuk, hogy mikor játszódik a cselekmény, de egy megjegyzésből, amiben elhangzik a 2015-ös évszám sejthető, hogy nagy valószínűséggel napjainkban, vagy a nagyon közeli jövő Angliájában. Diktatórikus állapotok uralkodnak a szigetországban Adam Sutler (John Hurt) főkancellári uralma alatt, de a szigorú cenzúra, a véleményterror, jobban mondva az orwelli közhangulat ellenére érzékelhető az, amitől minden önkényuralmi rendszer retteg: a bizonytalanság. Önmagában a bizonytalanság persze nem ér semmit, ha nincs az a személy, aki a tettek mezejére lép, és szembesít a maga eszközeivel, a szabadság eszméjével: V (Hugo Weaving). Evey (Natalie Portman) és Finch felügyelő (Stephen Rea) a nézőt, tehát minket képviselve fedezik fel a hatalom hátterében meghúzódó mocskot. Míg a rendőr a rendszer szolgájaként ismeri fel a politikai helyzet rezsimnek nevezhető mivoltát, addig Evey-t, a társadalom fogaskerekének egyik apró láncszemét V szembesíti önmagával és tanítja meg a félelmeinek leküzdésére.
Felvetődhet a kérdés, hogy a maszk mögött rejtőző (anti)hős a történet antagonistája vagy protagonistája? Hol van az érdekérvényesítés határa? Rendkívül összetett kérdések ezek, és egyértelmű választ is nehéz rájuk találni. V bizonyos szempontból áldozat volt. Egy könyörtelen politikai-militáris kísérlet végterméke, aki végül - egy eddig valószínűleg soha nem használt szókapcsolattal élve - terrorista-felszabadítóként írta be magát Anglia történelmébe. Az ő személye a tökéletes bizonyíték, hogy a cél szentesítése érdekében néha be kell piszkolni a kezünket (kis A sötét lovag-párhuzam), és olyan eszközökhöz kell nyúlni, melyek nem feltétlenül mozognak a moralitás talaján. Ha a végkifejletet nézzük, mégis azt láthatjuk, hogy minden cselekedete, az Old Bailey felrobbantásával kezdve egészen Evey önmagára találásáig és a félelmeivel való szembenézéséig egy irányba vezetett.
Véleményem szerint a V mint vérbosszú a maga pesszimista jövőképével együtt mégis egy idealista alkotás. Természetesen nem a politikai berendezkedés ábrázolásáról van itt szó, hanem a társadalomba vetett hitről. McTeigue (és Moore) túl sok bizalmat szavaz az emberiségnek, ami egyébként önmagában egy szép gondolat, de ha belegondolunk, egy jobb eszmében hinni és egy jobb eszméért - elvakultság nélkül - sosem láttuk az embereket úgy küzdeni, mint itt. Ezért fontos film, és emiatt kell a mai napig felemlegetni, mert talán ma még aktuálisabbnak tűnhet mindaz az üzenet, amit magában hordoz. Ha felületesen tekintünk rá, kapunk egy tipikus diktatúra-kritikát, viszont ha elemeire szedjük, eljutunk odáig, hogy Guy Fawkes éjszakájára nem úgy gondolunk, mint egy terrorista akciójának meghiúsulása, hanem mint felszabadítás.
Hiú ábránd, de olyan boldog lennék, ha egyszer március 15-én nem (csupán) a csontig lerágott történelmi filmeket nézhetnénk, hanem felbukkanna a műsorban a V mint vérbosszú címe is. Félreértés ne essék, nem épületek felrobbantására és életek kioltására van szükség, amiket a filmben láttunk, hanem Evey-hez és V-hez hasonló önvizsgálatra és alázatra. Máskülönben továbbra is csak a képernyőn élhetjük át a Csajkovszkij 1812-jével aláfestett tűzijáték concerto-t, ami a filmtörténet egyik legkatartikusabb pillanata.
Isten éltesse a maszk mögötti eszmét, másik nevén V-t!