A Finch alig hallható hírverés kíséretében érkezett meg az Apple streaming platformjára, ehhez pedig tökéletesen illeszkedik Tom Hanks legújabb kalandja is. Egy remekül, sőt, a maga módján közel hibátlanul összerakott filmet kaptunk a barátságról, hűségről és emberségről szóló történet képében - mégis süt róla, hogy ezt bizony otthoni fogyasztásra szánták. Ezzel együtt is az év egy igazán lélekemelő élménye lett Miguel Sapochnik rendezése, alább pedig igyekszünk is felderíteni, hogy miért.

A munkássága során többnyire sorozatokba berendező Sapochnik sci-fijének szettingje szinte egy fikarcnyit sem tér el a már jól bejáratott posztapokaliptikus világoktól: egy masszív napkitörés következtében az ózonréteg tropára ment, a Föld felszíne pedig lakhatatlanná vált, a védőburok regerenációja pedig még folyamatban van - ergó továbbra sem ajánlatos a kora délutáni napozás. Az emberek többsége a föld alá menekült, s hasonlóképp tett főhősünk, Finch (Tom Hanks) is, aki egyetlen élő társával, az ír terrier kutyussal, Goodyearrel (Seamus) éli túl a mindennapokat. Szinte azonnal világossá válik, hogy a mérnök-feltaláló egészséget alaposan megviselte a napkitörés következtében megemelkedő Gamma-sugárzás, így Finch már azokra az időkre is előre tervez, amikor már nem vigyázhat szeretett kutyájára. Megalkotja tehát a fémvázba bújtatott mesterséges intelligenciát, Jeffet (Caleb Landry Jones), akinek minden másikat felülíró feladata, hogy védelmezze Goodyeart.

Finch-ék egy sürgető probléma miatt hamar elhagyják az addig biztonságot nyújtó bázist, ezt követően pedig Sapochnik filmje szinte road movie-ként is értelmezhetővé válik. Sőt, egészen jól is működik egy nyugtató utazásként a Finch, amit nem csak ízlésesen fényképeztek, de a szín- és látványvilága is emlékezetes pontja az élménynek, annak ellenére, hogy egy már gondozatlan bolygón zajlik a cselekmény. Egy alaposan megviselt Föld tárul a szemünk elé szinte minden jelenetben, viszont a vizuális irányvonalnak köszönhetően közel sem egy, akár a 2009-es Az út világához is hasonló, szörnyen depresszív és kilátástalan vidéken kell eltöltetünk szűk 2 órát. Tény, a történet során ki fog derülni egy s más Finch múltjáról is, ami alapján Sapochnik filmje sem egy sokkal szebb valóságot rejt, és ha témáiban nem is feltétlenül, hangulatában mindenképp egy könnyedebb, a léleknek kellemesebb posztapokaliptikus utazásra invitál Finch és társai.

Amiért kifejezetten tudjuk szeretni a road movie-kat, az a cselekmény szerkezetében keresendő: nem egy nagy, a film teljes egészét átívelő konfliktus, vagy a párhuzamosan zajló történetszálak adják az élmény magját, hanem a (sok esetben) kisbuszban utazó karakterek sorsa és dinamikája, akik megállóról-megállóra új helyszíneken, új megoldandó helyzetekkel találják szemben magukat. A Finch teljes egészében erre épít, egész pontosan a címszereplő és az általa épített robot kapcsolatára - utóbbi pedig egyértelműen lopja a showt. A sci-fi műfajának mozis térhódítása óta kismillió formában láttunk már intelligens vagy éppen csak pittyegő robotokat és androidokat, így nem egyszerű ilyen téren újat mutatni. Legyen szó akár a lélekkel bíró gép megjelenéséről vagy személyiségéről, nehéz elkerülni, hogy a nézőnek ne legyen erőteljes déja vu-je. A kutyus védelmezésére megalkotott Jeff viszont annyira különlegesre, és mindenek előtt szerethetőre sikeredett, ami óriásit emel az alapvetően is korrekt minőségű film értékén.

Jeff életének mindössze az első pár napját követhetjük végig, ám egészen ritkán látható részletességgel és odafigyeléssel lett kidolgozva mind a figura jelenléte, mind személyiségének (ugyanis az van neki bőven) fejlődése. Eleinte Jeff minden megszólalásán, hanglejtésén és testbeszédén érezhető, hogy egy még a programja elején járó mesterséges intelligenciáról beszélünk, aki az emberi viselkedésről épp csak annyit tud, amit a digitálisan elérhető enciklopédiákból összekanalazhat. Ám mindez organikusan, a néző számára szinte észrevehetetlen átmenetekkel változik és formálódik a cselekmény során, hiszen Jeff a történet végére egy merőben más *emberré* válik. Ez számos, egészen apró részletben is megfigyelhető, de főleg a robot metakommunikációjában, ami egy remek kreatív döntésnek köszönhetően abszolút tudott előtérbe kerülni. Jeff ugyanis, számos korábban látott androiddal vagy géppel szemben nem kapott arcot alkotójától, pontosabban csak egy rendkívül kezdetlegeset, ami a száj teljes és a szemek kifejezőképességének hiányában alkalmatlan az érzelmek közvetítésére. Minden a robot testbeszédén múlik, ami nem csak elképesztően kifejező, de egyre emberibbé is válik - egy ponton szinte teljesen meg fogunk feledkezni arról, hogy nem egy élő-lélegző személyt látunk a vásznon. Caleb Landry Jones hangjátéka kifogástalan: a színésznek is köszönhetően Jeff humoros, esendő, érzékeny vagy épp határozott, s őszintén úgy gondolom, hogy a filmtörténet egyik leghihetőbb és szerethetőbb robotját üdvözölhetjük a személyében.

Persze, Jeff figurája a Finch-csel való kapcsolatának dinamikájában válik igazán érdekessé, ami tény, egy pillanatra sem hagyja el az ember-gép viszony toposzainak ösvényét. Itt érdemes megjegyezni, hogy a film szinte egyetlen felvetett témájában vagy cselekményében, de a posztapokaliptikus alzsáneren belül sem mutat újat. Úgy történnek a dolgok, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, sőt, egy meglehetősen konfliktuskerülő cselekményről van szó, aminek mindössze két pontján veselkedik aktív veszély Finchékre egy-egy jelenet erejéig. Szóval aki ilyen téren mozgalmas élményre vágyik, az bizony nem fogja megtalálni a számításait Sapochnik filmjében, ám mindez nem forgatókönyvírói inkompetencia, hanem egy tudatos koncepció eredménye. Hiába járunk világot (vagy legalábbis Amerika tájait) a Finch-ben, ezzel együtt is egy kisebb léptékű és hasonlóan nyugodt tempójú alkotásról van szó, ahol a történetet a zaklatott konfliktusok helyett a karakterek közötti interakciók viszik előre. Tartalmilag nem feszegeti túl témáit a film, ahogy a "meddig tart a gép, és hol kezdődik az ember" központi kérdéskört sem világítja meg új oldalról, viszont a Finch-nek ez jól láthatóan nem is szándéka. Filozofálgatás vagy okítás helyett egy roppant egyszerű, de annál érzelmesebb kalandot mesél el, ami után kicsivel többnek érezheti magát az ember.

Tom Hanks szinte már megszámlálhatatlan alkalommal bizonyította, hogy korunk egyik legintelligensebb színésze, aki bármilyen szerepet a magáévá tud tenni. Tudását és érzékenységét jól jelzi, hogy Finch-ként - a szerep jellegéből is adódóan - közel sem hozza a legjobbját, hanem egy kifejezetten átlagos Hanks-alakításról beszélünk, amibe még így sem lehet hol belekötni. A film egyik legemlékezetesebb jelenete az, amikor Jeffnek meséli el Goodyear történetét, ahol úgy történik szívfacsaró varázslat, hogy kizárólag Hanks érzékeny monológjára támaszkodhatunk, amit valószínűleg nem sokan tudnának hozzá hasonló empátiával szállítani. Csodás jelenet, Tom Hankset pedig mindig jó látni, még a visszafogottabb szerepeiben, itt pedig tökéletes társa volt nem csak a kutyusnak, de Jeffnek is.

Mindent egybevéve a Finch egy alapjaiban egyszerű, de érzelmekben hihetetlenül gazdag dráma, amit a road movie-k szerelmesei végképp imádni fognak, hát még ha egy posztapokaliptikus szetting is az ínyükre való. Az örök érvényű ember-gép és az aköré csoportosuló kérdéskörök, dilemmák nincsenek a végtelenségig kifejtve vagy felfedezve, helyette egy szívmelengetően őszinte történetet kapunk, ahol ember, kutya és robot egyenlő. Az élményre a gyönyörű lezárás teszi fel a koronát, amit alig lehet könnyek nélkül bírni, mégis csupa pozitív érzéssel és gondolattal engedi el a nézőt.